Az ember legjobb barátját veszélyes ellenséggé fokozzuk le?

Most nem sorolva az ellenérveket, egyet feltétlenül rögzítsünk. Ez pedig így szól: a törvénytervezet egyszer és mindenkorra ellenséggé, veszélyes élőlénnyé degradálja az ember legjobb barátját. Ami önmagában is ellentmondás, mert ugyebár vagy barát, vagy ellenség… Holott „a kutya” mint faj nem ellenség. Mert ha az lenne, akkor már kipusztult volna az emberiség, hiszen egyrészt erősebb, gyorsabb nálunk, másrészt a fogaival nemcsak a csirke, hanem az ember csontját is gond nélkül képes elropogtatni. (Mi több, az elmúlt száz év éppen arról szól, hogy a kutyákba addig belenevelt agressziót is minimalizálni kell, vagyis most már ne ugasson, ne acsarkodjon, és legfőként ne harapjon – még postást se…)

Szerintem igen egyszerű belátni, hogy egy „elengedett”, vagyis póráz nélkül sétáló kutya mindenképpen biztonságot sugárzóbb, mint egy pórázát megfeszítő, szájkosár mögül vicsorgó négylábú. Ehhez azonban hinnünk kell egymásban, és a bizalmi elvben. Ami, érdekes módon például a közlekedésben működik: nyugodtan bízhatunk abban, hogy a szembejövő balról halad el mellettünk, s hogy a lámpa zöld jelzésére áthaladhatunk a kereszteződésen. Időnként persze felborul a világ rendje, és a szembejövő nem kerül el, hanem belénk rohan, és a piroson is áthajtanak az őrültek, de ettől még a bizalmi elv marad. Holott százszorezerszer történik több baleset ennek az elvnek a megszegése miatt, mint amennyi a szabadon sétáló kutyák által okozott támadás, harapás. És mégis, a törvényalkotó nem a közlekedőket kívánja „pórázra fogni”…

A minap a szomszédommal trécseltem az utcán, ebben részt vett Sancho kutyám és a Dorka nevű szomszéd kutyalány is. Mind a négyen megvitattuk a világ és szűkebb lakókörnyezetünk dolgait: mi férfiak állva, Sanchóék meg rohangálva, ahogy kell. Egyszer csak Sancho kutyám meglódult, és egy közeledő fiatal pár felé rohant. Én már csak a sikoltozásra fordultam meg: a fiatal lány reszketve a félelemtől sikoltozott, látva a felé rohanvást közeledő „szörnyeteget”.

Elszégyelltem magam, hiszen egy közel hatvankilós, száguldó berni pásztor látványa egy félős, nem kifejezetten kutyabarát emberben komoly riadalmat kelthet, holott Sancho csak örömében vágtatott feléjük. A lánytól bocsánatot kértem, s a jövő héten igyekszem néhány kutyás „testbeszéd” ismertetésével elmondani, mikor örül és mikor mérges egy négylábú.