Elnéniesedés, villanó combok, ingváll helyett bugyi - Szoknyából farmerba

Egyszer fölpróbáltam egy méregdrága bundát. Pillanatig úgy éreztem, mintha más nő nézne vissza a tükörből: tartásom lett és önbizalmam.

Persze a varázs csak addig élt, míg ki nem léptem a próbafülkéből – idézi a múltat a 40-es éveiben járó Ágnes, mikor azt kérdeztem tőle, mit jelent számára az öltözködés. Nos, az ötvenes években az átlagember tízévente tudott új télikabátot venni, drágább volt egy pár férficipő, mint a legszegényebbek havi jövedelme, s csaknem másfél évig kellett spórolni egy öltönyre.

FÉL PÁR CIPŐ
– A háború után, az ötvenes évek második feléig a divat egy nagyon szűk réteg kiváltsága lett: nagyrészt anyagi okok miatt, másrészt a kínálat sem bizonyult üdítőnek. Akkoriban örömmel adták hírül a Nők Lapjában, hogy a szürke és a zöld mellett immár kékes színű lódenszövet is kapható. A minőség jobbára silánynak bizonyult. Még a félpáras cipők vására is meg tudott élni: ötven-hatvan százalékkal olcsóbban árulták azokat a lábbeliket, melyeknek „véletlenül” nem készült párjuk a cipőgyárban – mesél a nem is olyan nagyon régmúlt időkről Valuch Tibor szociológus, aki egyik tanulmányában a szocialista korszak öltözködési szokásait járta körül. A divat hosszú ideig nem a „divatkirályok esztelen hóbortjait”, hanem – a puritán munkáserkölcs jegyében – a „dolgozó nők érdekeit” szolgálta. A politika nem szólt bele nyíltan az öltözködésbe, de okosan tette, aki a ruházatával nem rítt ki a tömegből. A nőideál is önmagáért beszélt: a kor hivatalossága örült a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonyoknak vagy a stramm nőknek a darun.

INGVÁLL HELYETT BUGYI
A hatvanas évek első felében az 1500 forintos átlagkereset mellett egy férfi télikabát ára 1200-1400 forint körül mozgott. De lassan javultak a jövedelmi viszonyok, ennek köszönhetően az évtized második felére már többet költöttek ruházkodásra.

A divatnak ezután már nem lehetett szűk határokat szabni, a nagy külföldi divatházak új modelljei is megjelentek a lapokban, a magyar nők vágyakozhattak a fotókon látható Givenchy és Nina Ricci modellek után. A jövedelemkülönbségek módosultak, az öltözködés a reprezentáció egyik formájává kezdett válni. A puritanizmus egy lendülettel odalett, noha a hosszú hajat és a vadnyugati nadrágot (farmer) még egy ideig a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlennek tartották. Rövidebbé váltak a szoknyák, testhez tapadtak az ujjatlan felsők, megjelentek a ballonkabátok. A választék továbbra is szerény maradt, a női blúzok, a felső kötött ruhák és a szövetkabátok repertoárja egyhangúságot árasztott. Beléptek a képbe a szabóságok, amelyek nem csak a divatszalonok közönségének készítettek egyedi darabokat. A falusi nők is varrattak maguknak, igaz, legtöbbször a varrónőre bízták, milyen fazonú szoknya, blúz vagy kabát készüljön a kelméből.

– A városias öltözködés megjelent a vidéki fiatalok ruházkodásában is. Sokan érezhették úgy, ha megpróbálnak „menő” módon öltözködni, akkor mérsékelhetők a falusi származásból fakadó hátrányok. A másik nagy változást a viseletek elhagyása hozta, ami a hetvenes évek elejére majdnem teljessé vált. A nők levették a sokszoknyát, a hosszú ingváll helyett elkezdtek bugyit hordani. A hagyományos ruhadarabok mellőzésével egyidejűleg megváltozott a testtartásuk és a mozgásuk is, hiszen már nem kellett többkilós ruhatömeget cipelniük – mondja a szociológus.

MÁRKAŐRÜLET
Az 1968-as gazdasági reform fellendítette a divatot, s hiába maradt a ruhák cserélődési ideje továbbra is viszonylag hosszú (a télikabátoknál 5-6 év), tarkábbá vált a paletta. A férfiak bátran bújtak színes, mintás ingekbe, a trapéz- és csőnadrág egyaránt dívott, a nők ugyanúgy hódítottak mini- vagy maxiszoknyában.

És csatát nyert a farmernadrág, ami egy ideig presztízsdarabnak számított, mígnem a hétköznapi öltözködés szerves része lett. A női fehérneműk is túljutottak a rózsaszín, világoskék és fehér színeken, a bébidollhoz pedig mellékelték a fontos útmutatást, miszerint „ezt a hálóruhát csak jól fűtött lakásban érdemes használni”. A nyolcvanas években aztán kitört a márkaőrület. A Váci utcai Adidas-bolt előtt fél napokat álltak sorba fiatalok és idősek, hogy „igazi” darabhoz juthassanak.

– A hetvenes évek közepétől csaknem másfél évtizeden át élvezhettük az öltözködés sokszínűségét és megfizethetőségét – mondja Valuch Tibor.

A főváros utcáin ma éppoly divatosan öltözött nőkkel és férfiakkal találkozunk, mint Párizs vagy London utcáin. Ugyanakkor ismét szélesedik az a réteg, amelyiknek nem az a kérdés, hogy milyen ruhában jár, hanem hogy miként teremtse elő a másnapra valót.