Szijjártó Gabriella: Emlékkukacok

– Jó napot! Láttam az ELADÓ táblát a kapun, szeretném megnézni a házat. Ismeretlen nő állt az ajtóban. Krémszínű kabátjának vonalvezetése tökéletesen visszaadta hibátlan alakját, karján a mélybarna nagy retikül minden nő álma, akárcsak a finom parfümfelhő. Holtbiztosan egy divatlapból szalasztották, gondolták a Háziak, bár az epsomi derbi is felmerült lehetőségként a festett szőke tincseket rejtő, rafinált kalap láttán. Ritkán látni ilyen elegáns darabot, pláne szombat reggel kilenckor, egy vidéki üdülőövezetben.

Rámenősen nyomult befelé, és pillanatok alatt végigrobogott a ház helyiségein. Ugyan megnézett mindent, néhány illemkérdést is feltett, de valahogy mégis úgy tűnt, maga sem tudja, mit akar. A Háziak kíváncsian kísérték. Még a korát se tudták volna biztosan megmondani (talán jó negyvenesnek vélték), nemhogy azt, komoly-e a vételi szándéka?!

– Szabad? – kérdezte a nappali üvegfalánál, és a hatalmas tolóajtón át már ki is lépett a teraszra, onnan egyenesen a szemben álló óriási, virágzó fához sietett. A korábbi visszafogott érdeklődés izgatottságra váltott.

– Szelídgesztenye – súgtak a Háziak. – Rendkívül ritka errefelé, és már nagyon öreg – tették hozzá, hátha ez a kuriózum is beszámíttatik majd az üzletkötéskor.

– Tudom, tudom, épp 42 éves – suttogta a nő, és már a görcsös törzset ölelte. Éjjel esett, az esőtől nyirkos háncsbarázdák halvány csíkot hagytak az elegáns ruhán. – A férjem ültette nekem, ez volt az első jövevény itt, az egykori víkendtelkünkön; akkor még csak egy apró faház állt rajta. A kis facsemete nagyjából a lányommal egy időben foganhatott meg. A szelídgesztenye kényes növény, csak olyan helyen marad meg, ahol a talaj nem meszes. Sokan hiszik, hogy rokona a vadgesztenyének, pedig nem...

A kertet sűrűn borították a hosszú, vékony, sárga virágcsíkok, ezernyi kukacként tekeregtek a fűben. A Háziak esténként ös?- szegereblyézik ugyan, de az elvirágzás napjaiban reménytelen küzdelem rendet tartani.

– Ilyen tájban mindig a hintában ringatóztunk a lányommal, és még nagykorában is visongtunk, ahogy hullottak ránk a virágok. Azt játszottuk, hogy viszolygunk az égből szálló kukacoktól – szinte szótagolva, elmélázó mosollyal ejtette a szavakat. – Koszorút fontunk belőlük, és ezzel a gyorsan barnuló, bizarr fejdísszel sétáltunk a Kis-Duna partján. Élveztük a megrökönyödő tekinteteket.

A nő most először emelte rájuk a tekintetét. A kalap alól elősejlettek sötét árnyékban rejtőzködő, szomorú szemei. Sok-sok évet öregedett, amióta megérkezett, látszott rajta, jócskán hatvanon fölül járhat. A Háziak türelmesen várták a történet folytatását.

– Nincs tovább. Ő már nincs.

Váratlanul és sebesen megindult a kapu felé. Néhány lépés után mégis megtorpant.

Háttal állt, és köszönés helyett elegánsan pukedlizett. Rogyasztás közben simán elérte jobb kezével a virágkukacokat. Egy maréknyit felkapott, és sietős mozdulattal a nagy bőrretikülbe süllyesztette. Aztán már ott sem volt.

Na, erről se hallunk többet, értettek egyet az értetlenkedő Háziak.

Tévedtek. Este a halsütőnél minden vendég a tragikus balesetről beszélt. Egy autó fának csapódott a parkerdőn át vezető nyílegyenes úton. A kocsit egy roppant elegáns nő vezette, úgy hetvennek látszott, fején valami furcsa barna koszorúval…

Egy falat se csúszott le tovább. A bűntudat miatt. Miért engedték be?! Nem baleset volt. Megfojtották az emlékkukacok.