Guba Zoltán: Röppen a szoknya

Tulajdonképpen azokon tanul számolni. Egy, kettő, három, kezdi, s minden kimondott szám után behajlítja párnás kis ujjacskáit, el ne felejtse, hol tart. Öt, kiált fel. Az öt után mindig a sok következik, mert jut a szeplőkből arcra, karra, még az orrocskájára is. Ne keseregj miatta, nyugtatják, ilyen gyönyörű, hosszú, göndör vörös hajhoz szeplők is tartoznak. Mióta sötét ruhában jár, a haját is fekete szalaggal fogja copfba. Nem járt ő mindig feketében. Az élénk színeket szerette, s azt, hogy legyen bár sietős a dolguk, a tükör előtt mindig megtorpan, forog, lesi, ahogy lebben a szoknyácska. Ezt nem tudja megunni.

Négyévesen már jó megfigyelő volt: apa miért eszik olyan keveset, miért jár sokat vécére, tudakolta, s neki lódítani nem lehet. Őszinte ő is mindig, és ezért őszinteséget várt cserébe. Mikor karácsonykor megkérdezte, ti milyen ajándéknak örülnétek, a szülei kórusban válaszolták: egy szófogadó kislánynak. Ő dacosan összevonta a karját, hogy na, akkor ez nem jött be. Az apa is őszintén szólt, sokat fáj a hasam. Voltál orvosnál, kérdezte a kislány, hogy az apa biccentsen, voltam, de hogy mi a baj, a doktorok még nem tudják. Ugye meggyógyulsz, kérdezte a kislány. Tiszta erőmből azon vagyok, felelte a férfi. Ezt mondta, mikor kórházba került. Nézte őt a kislány, hogy izmos apjából gyorsan vékonyka ember lett. A karjából, amivel őt piheként emelgette, kiszaladhatott az erő, mert a kanál is remeg a kezében. Pedig minden bajra jó húslevest hoztak neki, amit úgy szeret. Egyél még, mondta a kislány, de a férfi, intett, nem, ennyi elég. Mikor jössz haza, kérdezte a kislány, s az apa szólt, nem tudom. Ezen elcsodálkozott a kislány, az apa eddig mindent tudott. Gyógyuljál gyorsan, kérte a kislány, s a férfi bólintott, megpróbálom.

Apa jobban van már? Én miért nem mehetek be hozzá, kérdezgette. Az anya, aki tartotta magát és mindig mosolygott, hüppögve válaszolt, reménykedjünk, kicsim. Ne sírj, mondta a kislány, apa nem örülne neki. Nem sírok, ígérte az anya, de titokban, a kórházi ágynál is, férje arcát, kezét simogatva sokat sírt. Mennyi van még hátra, kérdezte az orvost. Napjai, talán órái, válaszolták tanácstalanul. S akkor, bár nem szabályos, az anya a kislányt is magával vitte. Apa, te vagy az, kérdezte, mert alig ismerte meg a férfit. Ígérem, szófogadó kislány leszek! Az apa, hogy tisztuljon a tudata, ideje már morfiumot se kapott, sóhajtott, hogy vége, amit úgy is lehetett érteni, hogy végre. Álltak még így, egymás kezét szorítva, de a férfi többet nem mondott. S álltak összecsimpaszkodva a temetésen is, ahol a kislány az édesanyját másolva először öltözött feketébe. Hová viszik aput, tényleg nem jön haza, kérdezte , de már látta, anya sírni készül. Ne sírj, súgta, apa nem örülne neki. És ő se sírt, vagy csak alig.

Azóta jár sötétben. Tükör előtt állva szeplőket számol, s forog, röppenő szoknyát lesve. Ilyenkor ugyan szólhatnak rá, hogy sietni kell. Ő még pörög néhányat, ötéves alig múlt.