Min nevettünk? Legenda lett a 200 gombóc fagyiból

A téeszidőkben, az én boldog munkás éveimben történt. A hatvanas-hetvenes években kilenc falu tartozott nálunk egy téeszbe, s vittek bennünket minden falu határába. Akkor ötven fillér volt egy gombóc fagyi, és én nagyon szerettem, ezért minden este kértem a sofőrt, hogy a fagyizó felé menjünk haza. Azt kérdezte egyszer a főnökünk, mennyit tudnék megenni. Ha száz forintért megeszem, összedobják a pénzt, de ha nem, akkor nekem kell kifizetnem.

Beleegyeztem. Egyik délben, amikor szalmát kazaloztunk Szalánta határában, hozták a 200 gombóc fagyit. Nekiálltam evőkaanállal, elzsibbadt a nyelvem, a szám, ahogy ettem, nem tudtam beszélni. A sofőrnek nem volt szabad elmennie, mert hogy biztosan vinni kell majd engem az orvoshoz. Hát nem kellett. Az utolját úgy ittam meg, mert elolvadt. Másnap szintén ott dolgoztunk, hazafelé mondom a sofőrnek: – Dezsőkém, menjünk a vendéglő felé.

– Mit akar megint? – kérdezte.

– Hát egy fagyit – válaszoltam, mire ő, szabad szájú gyerek lévén felkiáltott: – Hogy az Isten..., nem evett tegnap eleget?

– Az tegnap volt, de ma még nem ettem...

Azért rendes gyerek volt, megállt – én pedig máig megtartottam a szokásomat. 1989-ben nyugdíjba mentem, járt a falunkba egy fagylaltos, mindig vettem tőle, persze akkor már nem ötven fillér volt egy gombóc. Egyszer azt mondja a fiatalember:

– Maga nagyon szeretheti a fagyit, hogy mindig vesz... – Aztán elmesélte, hallotta a faluban, hogy egy Mariska néni egyszer megevett 200 gombócot.

– Az én voltam – nevettem, és a fagylaltosnak tágra nyílt a szeme. – Nohát, örülök, hogy megismerhettem – mondta. És attól kezdve megkülönböztetett tisztelettel szolgált ki.