Álltak a szilfák - Alig bírták kiráncigálni a traktorok...

Még az év késő őszén édesapám befogta egyetlen lovát a kocsiba, és elbaktatott vele. Egy-két óra múlva megjött, és hozott a kocsin 10-12 szál, 2-3 méter hosszú gyökeres facsemetét. Sietve elültette a szérűskert köré, jól meglocsolta, és naponta szemlélte őket. Aztán tavaszra kihajtottak, szépen növekedtek a szilfák. Ekkor édesapám megjegyezte: – No, nem fogja már bántani a vihar a szérűskertünket! – És valóban nem bántotta. A fák gyönyörűen beárnyékolták, megvédték a takarmányt.

Nem tudom, hogy édesapám tudatában volt-e mindannak, amit én most 84 évesen megtudtam a Szabad Föld január 8-i számának Házunk tája rovatában megjelent, Szilaj fája a síknak című cikkből. Mert abban Valló László szerkesztő úr olyan szakszerűen írta le a szil különleges tulajdonságait, hogy öröm volt olvasni.

Csak az a baj, hogy amikor a téeszvilág elkezdődött, a tagosítás miatt édesapám védőfáit a legnagyobb fájdalmunkra el kellett távolítani. Még a téesz traktorainak is nehezére esett gyökerestül kihúzgálni a földből a gyönyörű szilfákat. Mit tehettünk – bánatunkban lassan eltüzelgettük, melegedtünk a lángjuk mellett.