Albérlők a postaládában

Többheti távollét után hazaérkeztem. Első dolgom volt, hogy megnézzem a postaládát. Általában ez csak rutinmozdulat, hisz' úgy sincs benne semmi: ha ilyenkor küldemény jön, azt a lányomnak adja a postás. De most eléggé meglepődtem, mert a láda tele volt elszáradt füvekkel. Gondoltam, valaki játszani akar velem vagy bosszantani. Nem tétováztam, összeszedtem és kidobtam az egészet.

Két-három nap múlva azonban újra tele lett a láda füvekkel. Ez nem lehet igaz: megint kidobtam, majd megunja, aki csinálja. Aztán csak a következő pénteken néztem meg a postaládám – akkor jön a Szabad Föld –, s ahogy nyitottam az ajtaját, az újság kiesett. Látom ám, hogy ott van egy kerek formájú kis fészek, szabályosan elkészítve, benne egy kis tojással.

Hát ez nem semmi: albérlőim vannak! Nagyon meghatódtam, s bántott, hogy ilyen szívtelen voltam. Nem is sejtettem, hogy itt fészek épül. Hiszen körül vagyok véve bokrokkal, fákkal, és lám, egy széncinegepár – mert kiderítettük, hogy az – mégis a postaládát nézi ki magának.

A postásnak megint szóltam, hogy a leveleket és az újságot a lányomhoz vigye – csak mosolygott, amikor elmondtam, miért. A cinkemama aztán tizenegy tojást rakott le, abból kilenc kelt ki, egy fióka elpusztult, de nyolcat felneveltek a szülők, ketten etették felváltva. Elnézegettem őket, ez volt a kedvenc szórakozásom.

Egy nap aztán arra lettem figyelmes, hogy nagyon csipognak a madárkák. Odamentem a postaládához, hogy megnézzem őket. Csak résnyire nyitottam ki az ajtót, de úgy repültek ki, mint a rakéta. Így hagyták el az albérletet – amit kismadaraknak legközelebb is szívesen kiadok.

Timár Lajosné, Hidasnémeti