'Anyu azt hitte, majd neki is dirigálhat - Hát nem hagyta magát, ezért nem kívánatos személy lett'

Kedves Ágnes!
Szeretném elpanaszolni, hogy összevesztem az anyámmal. Pontosabban ő veszett össze velem. Mégpedig azért, mert gyermeket várok…
De kezdem az elején. Amióta az eszemet tudom, anyám dirigálta a családot: apámat, a két bátyámat és engem. Olyan parancsoló erő sugárzik belőle, hogy mindenki szót fogad neki. Ő határozta meg, hogy a gyerekei milyen iskolába menjenek, hol tanuljanak tovább, milyen szakmát válasszanak, kivel járjanak. Apám az a csendes típus, aki egy héten egy mondatot szól, némán dolgozik, mindent ráhagy anyura, csak béke legyen. A bátyáim még harminc alattiak, otthon laknak. Legtöbb kapcsolatuk azon ment tönkre, hogy anyánknak nem tetszettek a barátnőik. Megzsarolta a bátyáimat: ha nem menesztik a lányt, nekik lesz fel is út, le is út. A nagyobbik bátyám most ugyan jegyben jár egy nagyon aranyos lánnyal, aki teljesen aláveti magát a leendő anyósa akaratának.
Én 24 éves vagyok. Már az általános iskolában osztálytársam volt Laci, de csak pár év múlva találkoztunk újra, egy esküvőn. Hirtelen nagy lett a szerelem. Anyám ellenezte a dolgot. Hogy miért? Csak. Ugyanis Lacira a világon semmi rosszat nem lehet mondani. Rendes családból származik, a szüleit mindenki tiszteli a településünkön. Jó modorú, tisztelettudó, remek szakmája van, nincsenek anyagi gondjai, sőt 24 éves korára már összespórolt egy autót és bérel egy szép kis lakást.
Ugyanolyan csendes típus, mint az apám, ezért anyu azt hitte, majd neki is dirigálhat. Hát nem hagyta magát, ezért nem kívánatos személy lett a házunknál. Esküvőről szó sem lehet, ezért kész helyzet elé állítottuk a szülőket azzal, hogy babát várok. Laci szülei örültek, hiszen tudták, hogy együtt akarjuk leélni az életünket. Anyám viszont követelte, hogy vetessem el! Mivel erre nem voltam hajlandó, azóta nem beszél velem.
Karácsonykor megesküszünk, de mindenekelőtt még négy hetem van a szülésig…
Üdvözlettel: Márti

Kedves Márti!
Hát bizony, nem irigylem önt az akaratos „főnökasszonyért.” Ismerem ezt a típust. Az nem kétséges, hogy neki első a család, de az egyben a hatalma kiélésének a terepe is. Az a baj, hogy eddig mindenki meghunyászkodott előtte, s mostanra már tényleg úgy véli, ő irányíthatja felnőtt gyerekei életét is. Jó, hogy ön örökölte az édesanyja akaraterejét, remélhetőleg a rossz vonások nélkül.
Természetesen igaza van: szülje meg a kisbabáját, s addig mindenképpen napolja el az anyukája miatti búslakodást.
Talán majd az első unokája láttán ő is megbékél. Az is lehet, hogy nem, de akkor az övé lesz a nagyobb veszteség…
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes