Koppány György: Fényből a sötétbe

Fényből a sötétbe

Amikor az ember megpróbálja feldolgozni azt a traumát, hogy 57 évesen, fotóriporterként(!) elvesztette a szeme világát, igyekszik arra összpontosítani, hogy amit csak lehet, megtartson a régi életéből, munkájából, szokásaiból, függetlenségéből. Valójában ez nem könnyű, hiszen olyanná válik a környezet, mintha egy nagy akadályfutásban vennék részt, amely egy éjszakai erdőben zajlik. Jönnek szembe a dolgok, amelyekről nem tudod, micsodák, érnek ütések a legváratlanabb helyről.

A barátok megfogyatkoznak, mert megváltozik az élettempód, gyakran szorulsz segítségre, időigényes” lesz veled találkozni, és már nem tudsz, mint egykor, szívességeket tenni. Szóval elmaradnak az álbarátok. Viszont kiderül, ki az igazi, és az értékük, a kedvességük, a telefonjaik erőt adnak. Ők segítenek abban is, hogy elfelejtsd azokat, akik viszont kihasználják, hogy nem látsz: a férfit, aki lekapta a szemüveged és elrohant vele, az asszonyt, aki egy üveg bort vitt el az előszobádból… És még nevetni is tudsz, amikor egy autós rád kiabál: vak vagy, miért nem mész arrébb? Mondod neki: igen, vak vagyok. Igaz, erre kipattan a kocsijából, és ezerszer kér bocsánatot.

Ellenség lesz a lépcső, mindegy, hogy fel- vagy lefelé kell haladni rajta. Tudomásul veszed, hogy amerre csak jársz és kapaszkodni akarsz, vagy lejjebb van a rúd, vagy koszos, vagy nincs is. Félelmetes állni egy mélység szélén. Kiszolgáltatott vagy, ha nincs rokkantillemhely, vagy a párod nem tud bekísérni, mert éppen a férfivécéből nyílik. A rádió fontos szövetségesed lesz, a tévé viszont megfájdítja a szíved, mert nem sikerül mindent a szavak mellé képzelni.

Azért vannak szép percek is. Amikor az étteremben a pincér szinte kitalálja a gondolatodat, előre felszeletelve kapod az ételt, és figyeli, mire lenne még szükséged. Jókedvre derít, hogy már van ütésálló, magyarul beszélő órád, megörvendeztet, ha valaki bármiben segíteni akar – még ha nem is sikerül elsőre az együttműködés, hiszen sehol sem tanítják, hogyan kell karon fogni a vakot, mire kell felhívni a figyelmét például a liftbe lépéskor vagy leüléskor. Élvezem, hogy kedvenc kézilabdacsapatom mérkőzéseire is elvisz Veszprémbe az egyik barátom, hogy szívvel-lélekkel izgulhassak jó szereplésükért.

A legnagyobb boldogság pedig, hogy tudok dolgozni. Igaz, segítséggel. Megtalálom az engem érdeklő eseményeket, telefonon beszélek a riportalanyaimmal, azt magnóra veszem és lediktálom. És meg is jelenik. Ha versenyló lennék, erre mondanák, hogy a nagy hendikep ellenére valahogy mégiscsak célba érsz.


Koppány György