'Nézd, Tibi, ezt ne vedd személyesnek...'

Kedves Ágnes!
Előrebocsátom, nem jogi tanácsot kérek öntől, hanem „lelki” vagy még inkább kommunikációs ötletet egy családi döntéssel kapcsolatban.
Tavaly karácsonykor ment férjhez az egyetlen lányunk. Azóta nálunk laknak, mivel várhatóan novemberre készül el a lakás, amit neki veszünk a közeli városban, ahol mindketten dolgoznak.
A vőnket évtizedek óta ismerjük, a két család is régóta jóban van. Most mégis sértődéstől tartok, ezt szeretném valahogyan megelőzni.
Egy élet munkája fekszik abban, hogy lakást tudunk venni az egy szem gyermekünknek. Méghozzá szépet, korszerűt, 70 négyzetmétereset, ami bizony nagyon sokba kerül. Ehhez el kellett adnunk a szőlőnket és a nagyszülői örökség ingatlanunkat, s persze minden megtakarított pénzünk is ráment. De igazán nem sajnáljuk, valódi boldogság, hogy Zsuzsikánkat így el tudjuk indítani az életbe… Ám itt jön a pillanat, amikor el kell mondanunk: csakis az ő nevére vesszük meg az új lakást és rátesszük a mi haszonélvezetünket is.
Zsuzsi ezt már tudja, mert a múltkor kezdte pedzegetni: Tibi nagyon meg fog sértődni, hogy mi netán a válásukra számítunk. Nem lehetne-e mégis közös tulajdon? Mi szeretjük a vőnket, bízunk a házasságukban, de annyi mindent lát maga körül az ember. Meg olvastam is, hogy manapság a házasságok fele válással végződik. Ne adja az ég, de tényleg nem látunk a jövőbe.
Tehát nem akarunk ebből engedni. Ám közeleg az idő, amikor különféle papírokat kell aláírni, és akkor nyilvánvalóvá válik a szándékunk. Az is lehet, hogy Tibi már sejti, talán mondott is valamit ezzel kapcsolatban, azért szorong ennyire a lányunk.
Abban kérem a tanácsát: hogyan közöljük velük, vagyis hát főleg a vőmmel, hogy ez a lakás a lányomé?
Üdvözlettel: Klára


Kedves Klára!
Hogy mindjárt az utolsó mondatával kezdjem: semmiképpen se így! Látja, ez milyen emberi dolog: ön tapintatos, finom lélek, hiszen ezért szeretné ezt a kényes feladatot minél jobban megoldani, és mégis – talán a feszültségtől – ilyen mondat hagyná el a száját. Ebben az esetben biztos a sértődés.
 Valahogyan így kellene:
– Nézd, Tibi, ezt ne vedd személyesnek, mi bízunk a házasságotokban. Azt szeretnénk, ha együtt élnétek le az életeteket, s akkor ez csak egy jogi formaság. Ez a ti lakásotok és soha ne kerüljön rá sor, hogy számítson, kinek a nevén van. – Valami ilyesmit kellene mondani. Lehet, hogy a vejüknek így is rosszul fog esni, de túlteszi magát rajta, mert megérti, hogy ez csak szülői gondoskodás és nem ellene irányul. És még egy gesztust látnék jónak: a haszonélvezetet nem tenném rá a fiatalok otthonára.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes