Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes! 

Nagy a mi bánatunk, s csak tehetetlenül sodródunk az egyre rosszabb végkifejlet felé. Én 82 éves vagyok, a férjem a 87-et tapossa, betegségektől gyötörve telnek napjaink. Negyvenéves házasok vagyunk, mindketten a második házasságunkat éljük. Férjemnek az előző házasságából volt már egy fia, de sokáig úgy nézett ki, hogy közös gyermekünk nem is lehet. Két vetélés, hosszas orvosi kezelés után megtörtént a csoda: szültem egy édes, szép kisfiút. Sok örömet szerzett nekünk gyerekkorában. Nem tagadom, alaposan el is kényeztettük. Most, utólag azt is látom, hogy túlságosan engedékenyek voltunk mindenben, ha haverként beszélt nekünk, csak nevettünk. Később már ránk is ordított, azt meg a heves, olaszos temperamentumával magyaráztuk. Marci most negyvenéves, üzletember, van egy nyolcéves kislánya. A felesége az első perctől utál minket és mindig is igyekezett ellenünk fordítani a fiunkat. Mára teljes sikerrel járt. Az unokánkat egy évben kétszer látjuk, a fiunk havonta egyszer telefonál. Amióta pedig rosszabb idők járnak a vállalkozásukra, már csak az örökséget várják. Ne higgye azt, hogy ez túlzás! Két éve gyötör minket azzal, hogy írassuk a nevére a lakásunkat. Mondtuk, hogy a féltestvére is örökös, ezen kiborult. Már ott tartunk, hogy bele is mennénk – mivel a jómódú féltestvére nagylelkűen lemondana a maga részéről –, de a haszonélvezetet kikötnénk. Erről hallani sem akar: mi az, nem bíztok meg bennem? Hát, már tényleg nem.

Mostanában egy újabb témát dobott be: követeli, hogy vegyük meg az urnahelyünket a templomban. Azt mondja: már úgysem éltek sokáig, nekem meg erre nem lesz pénzem! Nagyon el vagyunk keseredve, de hogyan szálljunk szembe ezzel a lelki terrorral? Akkor soha többé nem látjuk sem őt, sem az unokánkat… 

Üdvözlettel: Júlia

Kedves Júlia! 

Bármilyen nevelési hibát is vétettek, semmi sem magyarázhatja Marci viselkedését: itt bizony súlyos jellemhibáról van szó! Vagy mondjam egyszerűen szívtelenségnek? Csak egyet tanácsolhatok: semmiképpen se mondjanak le a haszonélvezeti jogról, hiszen akkor teljes mértékben kiszolgáltatják magukat neki! Ha emiatt megharagszik a fiuk, még mindig megmarad a lakás és a kis vagyonuk. Ami meg az urnák megvásárlását illeti, szerintem tegyék meg, s nem az önző, goromba fiuk kedvéért, hanem a saját maguk nyugalma érdekében. Higgye el, megnyugtató lesz a tudat, hogy biztosítva van a végső nyughelyük, ami így nem a fiuk kénye-kedvén múlik majd. 

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes