Ember lakattal

A magas, nyurga lakatos emberből alkalmasint csak a svájcisapkája hegye látszott. Körülötte hullámzott a tömeg, sokan a közeli főpostára igyekeztek. Őt szemmel láthatólag nem zavarta, hogy az olajos rongyra pakolt két lakatjára rá se hederített senki. Ugyan miért is? Annak idején hiánycikk volt a lakat, ma viszont, ha nem tévedek (régen vettem már lakatot), minden szakboltban kapható. Mégis úgy feszített ott, mintha kincseket kínálna. A kicsi acélkéket parányi kulccsal, és a nagy szürkét, ami mellett két jókora kulcs is hevert. Hogy mennyiért, meg se kérdeztem, hiszen nem akartam lakatot venni. Csak ácsorogtam szótlanul, s kitartásom láttán a lakatos ember keserű, ráncos arcán óvatos mosolyt terített szét a reménykedés.
– Garantáltan jól zár mindkettő – simította ránctalanra az olajos rongyot. – De kamrára, pincére inkább a nagyobbat ajánlanám! – nézett határozottan a szemembe.
Elvörösödtem. Momentán se kamrám, se pincém, de ha ezt a lakatos embernek bevallom, talán rám förmed, hogy álljak odébb, ne vegyem el a szemle helyét a vevők elől. Igaz, eddig egyetlen érdeklődője se volt. A lakatos ember mindenesetre higgadtnak tűnt és eltökéltnek.
– Addig innét el nem megyek – huhukolt a tenyerébe –, amíg el nem viszik! Nekem pénz kell, az embereknek meg a mai világban biztonság. Igazat szóltam?
– Hogyne! – léptem odébb bizonytalanul, és már végképp nem értettem semmit. Miért gondolja azt a lakatos ember, hogy a biztonságunkra éppen az ő két lakatja a garancia…?