Gyere velem Tasmániába!

Megálltam, és rövid tusakodás után úgy döntöttem: ha a gyerekeim hívnak, megyek. Elvégre a pince megvár. Leültem hát közéjük negyediknek a szoba közepére, ahol már kikészítve várt a társasjáték. Mint rangidős, én dobhattam először a kockával, majd a tizenhárom éves Máté, a tizenegy éves Eszter és a hétéves Ádám következett.
Én már meguntam ezt a társast – fakadt ki Eszter az első kör után.
Hát elég dedós – toldotta meg Máté. – Játszszunk valami mást!
De én meg ezt szeretnék! – tiltakozott Ádám.
Tudjátok mit? Akkor készítsünk olyan társast, ami mindegyikünknek tetszik – javasoltam.
Nem rossz ötlet – hagyta helyben Máté. – De hova jussunk el? Mi legyen a cél?
Tasmániába! Keressük meg a tasmán ördögöt! – vágta rá Eszter. Tegnap volt szó róla az iskolában. Hogy ott lakik a tasmán.
Én nem akarom látni azt az ördögöt – szólalt meg Ádám gondterhelten.
 Nem igazi ördög az, ne félj! Egy kis erdei állat. Csak egy kicsit csúnya szegény – világosította föl Eszter.
Szaladj Máté, hozd a világatlaszt, és keresd meg Tasmániát! – adtam ki a parancsot.
Kiderült, nincs a szomszédban Tasmánia. Ami nem más, mint egy sziget Ausztráliától délre, az Ausztrál Államszövetség legkisebb állama. Ha lenne vége a világnak, alighanem itt lenne.
Hű, de messze van!
Na és? – mondtam nagy bölcsen – Ha utazunk, hát utazzunk! Nem kerül semmibe, csak a fantáziánkba.
A „logisztikát” Mátéra bíztuk, és vele közösen kiderítettük, hogy a legegyszerűbben repülőgéppel juthatunk Tasmániába. Budapestről először Amerikába, New Yorkba repülünk. A társasjáték megrajzolására – mint lelkes rajzszakkörös – Eszter vállalkozott. Vett egy hatalmas üres lapot, és fölírta a bal fölső sarokba: Start, Budapest. Majd a főbb állomások, New York és a csendes-óceáni Hawaii-szigetek következtek, végül pedig Sydney.
A Hawaii-szigeteken meg kell pihenni, ezért aki ide érkezik, két dobásból kimarad – rendelkezett Eszter.
Elfogadtuk, aztán úgy döntöttük, hogy Sydneyből vonattal utazunk tovább az Ausztrál Alpokon át a kontinens déli csücskébe, Melbourne városába.
De csak az szállhat vonatra, aki hatost dob – jelentette ki Eszter.
Itt állunk a szárazföldön, a Tasmán-sziget előtt. Most hogyan tovább?
Ússzunk át oda! – kiáltotta Ádám.
Jobb, ha hajóval megyünk, mert a sziget legalább háromszáz kilométer a Bass-szoroson át – tanácsolta bölcsen Máté. – És kikötünk majd Burnie-ben.
Aki páros számot dob, csak az szállhat hajóra – nehezítette a dolgot Eszter.
Itt vagyunk a szigeten. És most?
Menjünk Ferrarival! – javasolta Ádám.
Aki páratlan számot dob, csak az mehet!
Nézzétek, itt megyünk, itt nyomulunk az erdőben – mutattam a térképen. - Hegyeken, völgyeken, sűrű bozótoson át visz az utunk. És egyszerre hopp: ni csak, mi bámészkodik ott?! Hát, maga a tasmán ördög!
És Eszter már rajzolta is a cél mellé a kutya nagyságú erszényes emlőst. Láthattuk mindanynyian: nem is olyan ijesztő. Közben beesteledett, az ablakon túl nyirkos, hideg párát lehelve érkezett az alkony.
Gyertek, kész a vacsora! - hallottuk anyu hangját a konyhából.
Mentünk szaporán, éhesen. És a közös játék még bennünk villódzó örömével ültük körül a családi asztalt.