Honfoglalók mennyországa

SALFÖLD GYÖNYÖRŰ ékszerdoboz. Somogyi Győző 1975-ben vett itt egy öreg házat, ahol paraszti gazdálkodásba kezdett. Eleinte csodájára jártak, tódultak hozzá a kíváncsiskodók, hiszen ritkán látni őstermelő festőművészt, aki hátat fordított a budapesti kényelemnek. Vajon mi változott az évtizedek során? – erre voltunk kíváncsiak.

Család-otthonBorzák Tibor2019. 01. 03. csütörtök2019. 01. 03.

Kép: Somogyi Győző festőművész Salföld állattartás mezőgazdaság loval lótartás 2018 12 12 Fotó: Kállai Márton

Honfoglalók mennyországa
Somogyi Győző festőművész Salföld állattartás mezőgazdaság loval lótartás 2018 12 12 Fotó: Kállai Márton

Ahogy a Balatontól karnyújtásnyira begördül a vándor az eldugott kis faluba, azonnal megérinti a látvány. Varázslatos parasztházak állnak sorfalat, többségük az 1800-as években épült, hófehér falaik, a rendezett porták gondos lakókról árulkodnak. Öröm látni, hogy Salföld, a Káli-medence egyik gyöngyszeme megmenekült a pusztulástól, noha a tanácsrendszerben kimondták rá a halálos ítéletet. Szerencsére felfedezték szépségét a városi értelmiségiek. Somogyi Győző Kossuth-díjas festőművész volt az első honfoglaló.

„Amikor feleségemmel, Korényi Dalma szobrászművésszel megláttuk a falut, rögtön tudtuk, hogy itt akarunk élni. Ezt a portát 1975-ben vettük harmincezer forintért. Nem akarták a nevünkre írni, mondván, a település megszűnik, minek akarnánk itt lakni. Eleinte csak nyaralni jöttünk, aztán kétlakiak lettünk, majd 1986-ban felszámoltuk a budapesti életünket, és végleg ide költöztünk. Nekem könnyen ment a döntés: akkor tértem haza egy hosszabb nyugat-európai körutazásról, megelégeltem a várost. Salföld maga volt a mennyország! Bár az elhanyagolt házak lehangoló látványt nyújtottak, a paraszti élet nyomait még tetten lehetett érni. Gyerekkorom három évét egy jászapáti tanyán töltöttem, ahol mélyen belém ivódtak a szagok, az illatok, a hangok, a történések. És ezek felnőttéletemben a kellő pillanatban azonnal előjöttek. Nehézségek persze adódtak. Azt szokták mondani, ha az asszony nem menekül el, akkor sikerül gyökeret verni egy új helyen. Az első telet lyukas tetővel vészeltük át, a feleségem kendőben aludt, és szórakoztatta, hogy reggelre belepte a hó. Soha nem vetette fel, hogy Pesten jobb lenne. Ezzel én is így vagyok, ha dolgom akad a fővárosban, rohanok vissza az első vonattal. A megélhetésünk, a kapcsolatrendszerünk már ide köt bennünket. Megfordult a helyzet: régen Salföldön voltunk turisták, most meg Budapesten. Szép lassan a családunk is utánunk szivárgott. Előbb a testvérem, aztán a szüleim – ők már a helyi temetőben nyugszanak –, majd a gyerekeink vettek házat a faluban. Rokonságunk nagy része a környéken él vagy nyaral.”

Mára gyakorlatilag teljesen elfogytak az őslakosok, akik pedig maradtak, befejezték a hagyományos gazdálkodást. Érdekes módon a folytatás a betelepülőkre hárult. A Nemzet Művésze, Somogyi Győző nem véletlenül mutatkozik be így: „Én vagyok itt az utolsó paraszt.” Valószínűleg nincs is még egy őstermelő festőművész az országban. Tizenhét hektáros gazdaságában szerény önellátásra rendezkedett be, felesége is kiveszi részét a kerti munkából, amit nem termelnek meg, azt másoktól szerzik be. Rajtuk kívül egy svájci hölgy és egy vállalkozó műveli még a határt. Ami pedig az utcaképet illeti: sikerült megőrizni az építészeti örökséget, sokkal szebben néznek ki a házak, mint évtizedekkel ezelőtt. Persze az árak is felmentek, súlyos milliókat kérnek értük. Salföld gazdasági és kulturális vonatkozásban egyaránt a másodvirágzását éli, ami leginkább a „gyüttmenteknek” köszönhető. Viszont akiket éppen a paraszti életforma vonzott, azt kellett tapasztalniuk, hogy a szemük láttára foszlik szét az álmuk.

„Hamar megéreztem a felelősséget: nekem kell folytatnom. A városi ember falura költözvén kecskét akar tartani és maga akarja sütni a kenyeret. Vagy sikerül, vagy nem. Persze vannak olyanok is, akik legelőször is követelik a szélessávú internetet. A paraszti életformát sokan bűnnek tartják, s odáig fajult a dolog, hogy a tősgyökeres salföldiek nem kínlódnak tehénnel, a zöldséget meg a Tescóból szerzik be. A főutcáról, ahol nemrég tehéncsorda járt, éppen a parasztasszonyok tessékelték ki a rackáimat. Ez a falu nem veszítheti el régi arcát, vagyis nem foglalkozhatunk mással, mint az elődök. Én házat, kemencét építettem, nádtetőt készítettem, karámokat csináltam. Mindent a saját káromon tanultam meg. Számomra természetes a paraszti munka. Sosem undorodtam a trágyaszagtól, nem féltem a harapós kutyától, nem derogált gumicsizmát húzni. Itt már csak én kaszáltam kézzel, amíg bírtam. Régebben kétszáz rackabirkám volt, most hatvan. Amikor őrzöm a nyájat, idegenek jönnek oda és lefényképeznek. Meg tudnék élni a juhászatból, a lótenyésztésben is járatos vagyok. Eddig huszonnyolc csikót segítettem világra. Mindjárt a költözés után vettem egy szamarat, az egész megyében nem volt párja, azóta a falu majorjában is van már vagy harminc, nekem pedig három. Sajnos a régi öregek kihaltak, nincs kitől tanácsot kérni. Lakott velünk szemben egy juhász, ha elléskor valami gond adódott, szóltam neki, jött és segített. Most előfordul, hogy tőlem kérdeznek. Néha a falu múltjáról érdeklődnek: »Győző bácsi, tudja, milyen volt itt régen az élet?« Nem gondoltam, hogy egyszer még adatközlő leszek.”

A Káli-medencében sok az „ökológiai menekült”. Az értelmiségi „művészfalvakban” több a professzor, mint a szakmunkás. Bár a település elöregedett, a salföldiek nem kívánnak „luxuselfekvő” lenni. Ötven lakosból tíz iskolás gyerek, köztük Somogyiék három unokája. Működik az önkormányzat, házhoz megy a postás, falugondnok lesi a helyiek óhajait, szociális gondozó jár a betegekhez, a tapolcai orvos is mindenkit ismer. Senkit nem hagynak magára, s ez biztonságérzetet ad az ott élőknek. Magasabb az életminőség, mint egy nagyvárosban.

„Változott-e valami a művészetemben? Tömören azt mondhatnám: Budapesten fekete-fehér grafikákat készítettem, Salföldön pedig színes festményeket. Eltolódtak az arányok. Egész másként lát az ember a természetben, ennyire változatos terek, színek egy városi műteremben nincsenek. Rengeteg élmény ér, és én mindent begyűjtök, mint a méhecske. Ha csak a falut festeném, ahhoz is kevés lenne egy élet, annyi csoda van itt. És ezt a sok csodát részben mi, új honfoglalók hoztuk létre, azzal, hogy megőriztük az értékeket, felújítottuk a parasztházakat, formáljuk a település arculatát. Benne van a lelkünk. Mindezeket az itt élő művészek fontosnak tartják átörökíteni az alkotásaikba. Rengeteg kiállítást rendezünk, nyáron pedig különféle fesztiválokat. Ha Budapesten maradok, lehet, hogy már nem lennék életben. Itt tiszta a levegő, és erőben tart a fizikai munka. Ha elfáradok a festésben, kimegyek a gazdaságba és kiganézok az állatok alól. Számomra nincs is ennél jobb kikapcsolódás.”

Amikor Somogyi Győző elköltözött a fővárosból, minden szakmai szervezetből kilépett és megalapította a Veszprém Megyei Művészeti Céhet, ahová a helybeli alkotók tömörültek. Nem számolta fel teljesen a budapesti kapcsolatait, de szellemi társai mind vidékiek. Mindig is elkülönült a „fősodortól”, sajátos stílusa és világnézete merőben különbözik a modernista irányzatoktól, megmaradt „hagyományos” festőnek. Fél országra kiterjedő kapcsolati hálózata nem annyira művészekből, mint gazdálkodó falusiakból áll. Azt mondja: százszor több közös témája van egy juhásszal vagy lótenyésztővel, mint egy alkotóművésszel. Mindazonáltal nem kirekesztettséget, hanem inkább kiválasztottságot érez. Életművét a hazát és az embert szolgálva építi, ami egységesnek, törvényszerűnek, tudatosnak értékelhető.

„Szerencsére elmúltak azok az idők, amikor egymásnak adták a kilincset az értelmiségiek, az újságírók. Jöttek megcsodálni a művészt, aki szamárháton közlekedik és rackákat tart. Szívesen fogadtam az érdeklődőket, hiszen egyfajta missziónak gondoltam a falusi élet népszerűsítését. A legváratlanabb pillanatokban tódultak be hozzánk az emberek, volt, aki csak a dolgát végezni kéredzkedett be. Zavarni kezdett, hogy »látványosság« lettem. Napi nyolc órában idegenvezető voltam a saját udvaromban, alig maradt időm a festésre. Szerencsére a japán turistabuszokat sikerült távol tartani… Amikor egyértelművé vált, hogy nem döglünk éhen és nem menekülünk vissza Pestre, a kíváncsiskodók is elfogytak. A fiatalabb nemzedék nem ismer. Most már csak egy öreg salföldi bácsi vagyok, aki időnként birkát őriz a határban, és szamaras kocsival közlekedik a faluban.”

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI

 

Ezek is érdekelhetnek