Lakoma aranyhallal

Miután a királyi szakácsok földjén, a falu nagy hírű rendezvényének skanzenszerű helyszínén hamar megtelik a tüdőm porral, s rutinszerűen törölgetem arcomról az izzadságcseppeket, kifejezetten jólesik magamba szippantani a kemencék frissen sült cipóinak illatát. Közben kitartó lelkesedéssel tanulmányozom a reneszánsz idők pompás lakomáinak kacifántosabbnál kacifántosabb elnevezésű fogásait, melyek a XIV–XV. században használatos alapanyagokból, fűszerekből készültek, természetesen korhű technikai eljárással.
Itt persze minden a régi időkről szól. Az ötszázhúsz lelket számláló Nagyszakácsiban a kilencvenes évek elején Béres Júlia népművelő kutatásai adtak bátorítást a fesztivál megszervezésére. Egyértelmű történelmi tény, hogy a somogyi faluból vitték generációkon át a királyi udvarokba a szakácsokat; Mátyás és Zsigmond még földet is adományozott nekik, ezzel elismerve magas szintű gasztronómiai tudományukat. A mesterek leszármazottai ma is élnek a faluban, újabban pedig minden évben itthonról és külföldről érkeznek aspiránsok, hogy az elődök nyomába léphessenek.
Folyamatosan bővül a királyi szakácsi cím viselőinek társasága, már tizennégyen vannak, ezért az egyik korábbi győztes, az egri Dósa Tibor két éve létrehozta a Királyi Szakács Rendet, ő lett a rendfőnök nagymester. Most is káprázatos étkek sorakoznak az asztalán, köztük egy fényesen csillogó aranyhal. Addig kíváncsiskodom, mígnem elárulja a titkot: a pontyot 24 karátos, ehető arannyal fújta le, nyugodtan kóstoljam csak meg, nem ártalmas az egészségre. Mivel úgysem ízleltem még „aranyhalat”, elfogadom az invitálást. Íze nem nagy szám, ellenben csodás látvány. Az erdei borz pirosra sült combját azonban meghagyom másnak.
A szekszárdi Faddi Varga József 1998-ban lett királyi szakács, felesége, Kovács Veronika pedig királyi főkukta. Felnőtt gyerekeiket és unokáikat is sikerült „megfertőzniük”, jól menő családi vállalkozást tartanak fenn Sióagárdon, Leányvár pincefaluban. A környék első öt, klasszikusan ajánlott programjának részesei, ami azt jelenti, hogy ha valaki királyi szakács által kínált reneszánsz ételkülönlegességekre és borokra vágyik, akkor érdemes hozzájuk betérni. Az asszony csipkevarró népművészként hímzésmúzeumot is nyitott, úgyhogy látnivaló is tárul az ennivaló mellé. Tőle tudom meg, hogy újabban divatba jöttek az olyan állófogadások, sőt lakodalmak, kerti partik is, ahol királyi lakomát óhajtanak a vendégek. Vargáék tizenhat fogásos menüt tesznek az asztalra, legtöbbször anyagárban, fejenként nyolc-tízezer forintért. Ám a finomságnak hely is kell(ene) a bendőben, de a magyar ember már az előételekkel úgy megpakolja a tányérját, hogy a további felhozatallal nem tud megbirkózni.
Sorra megismerkedem a találkozóra eljött királyi szakácsokkal, hosszasan elbeszélgetek a cím várományosaival is. Amikor az utánpótlásra terelődik a szó, a nagyatádi Molnár Vilmos, a 2003-as verseny győztese nincs jó véleménynyel. A helyi vendéglátó-ipari iskola szakoktatója növendékeit jobban érdeklik a gyorsan és egyszerűen elkészíthető ételek, például a pizza és a gyros, mint a középkori finomságok. Bár tananyag a magyar konyha, a fiatalokat hidegen hagyja. Arra azért büszke, hogy egyik tanítványa, Semofcsán Róbert két évvel ezelőtt bekerült a királyi szakácsok közé.
Legalább félmillió forintot visz el, hogy Nagyszakácsiban megmutassák magukat a mesterek, ráadásul hatvanezer forintnyi készételt kell a VIP-részlegnek szállítaniuk. Amit naponta értékesítenek, az elenyésző. Szponzor nélkül tehát nem megy. Ezt támasztja alá Kövér István, a falu polgármestere is, akinek felmenői közt voltak királyi szakácsok.
A rendezvény sokat jelent a falunak, a kezdeti kétkedők véleménye mára megváltozott. Mivel Nagyszakácsinak e fesztivál az egyetlen kitörési lehetősége, a bővítésén gondolkodnak. Hajdanában a királyi szabókat is a faluból választották, tehát nem nehéz kitalálni a folytatást.