Luxuscikk az intimbetét - a férfiak borotvája vajon miért nem az?

GYEREKKÉNT KERÜLT A BALETTINTÉZETBE, a világ nagy színpadai után a cannes-i vörös szőnyegen is végigsétált. Azt mégsem gondolta soha Tunyogi Henriett balettművész, hogy az angol parlamentben egyszer az ő előadását fogják hallgatni. A találkozáshoz apropót adott a tánc április 29-i világnapja is.

Család-otthonBiczó Henriett2016. 04. 30. szombat2016. 04. 30.
Luxuscikk az intimbetét - a férfiak borotvája vajon miért nem az?

– Föl sem fogtam, hol beszélek. Csak az előadásomra koncentráltam, hogy minél meggyőzőbb és hatásosabb legyen – idézi Tunyogi Henriett pár héttel ezelőtti élményeit. Nem mindennapi felkérésnek tett eleget, amikor elfogadta a meghívást: magyar nő még nem szólalt föl az angol parlamentben. A véletlen hozta így, miután az idén megkapta a Woman Economic Forum Életreszóló Tiszteletbeli Tagságát. Henriett azt sem tudta, hogy létezik ilyen szervezet, pedig 75 ország a tagja. Most már Magyarország is képviselteti magát, tagjai olyan nők, akik sokoldalúak, sikeresek a pályájukon, és segítik környezetüket, fáradhatatlan erővel alkotnak. – Ez nem egy plecsni, hanem felelősség is. Dolgozni kell, a nők alapvető jogaiért.

Tunyogi Henriettnek nem volt könnyű a Tatabányától Londonig vezető út. Három testvérével a Komárom megyei városban nőtt föl, édesanyjuk egyedül nevelte őket. Alig négyévesen egyszer azt látta, hogy édesapja buzgón pakol a bőröndjébe. Jóval később, nagykamaszként a Vöröskereszten keresztül felkutatták édesanyjával az „eltűnt” papát. Kiderült, Kölnben kezdett új életet.

– Soha nem hánytorgattam föl a múltat, nem kértem számon, miért hagyott magunkra. Fogtam a kezét, amikor meghalt. Pár doboz maradt utána, mostanában pakolgatom ki a családunk múltját, fényképeket, leveleket. Azt sem tudtam, kik voltak a nagyszüleim, és hogy Erdélyből származunk.

Valóságos energiabomba volt gyerekként, focizott, fára mászott, állandóan a természetet járta. Mindent kipróbált, gátfutástól a céllövésig, mígnem édesanyja rábukkant egy újságcikkre, amelyben a balettintézet felvételt hirdetett. Három napon át tartott a felvételi, ezer jelentkezőből ötvenet vettek föl, köztük őt is. A lányok közül összesen kilencen végeztek, a kemény kiképzést nem sokan bírták. Nemcsak a fizikait, a lelkit sem. Mindennap reggel nyolctól egy óráig balett, aztán este hatig iskola, majd ismét két óra balett.

– Emlékszem, a lábamat kikötöttem éjszaka, úgy aludtam, hogy lazábbak legyenek az izmaim. Hozzászoktunk a vérző lábujjakhoz, a leesett körmökhöz, az iszonyatos fájdalmakhoz. Elmentem a fogorvosomhoz érzéstelenítő sprayért, majd mentem táncolni. Ma már én mondom a tanítványaimnak: nincs semmi rendkívüli a vérző lábban. Természetes. Emellett tanulni is kellett, különben nem kaptam ösztöndíjat. A Táncművészeti Főiskolával már egyre többet utaztunk, akkor már rég rabul ejtett a balettcipő – állítja Henriett, aki végzősként Keresztes Mária- díjat kapott, ami a legtehetségesebb fiatal balerinának jár. Rögtön leszerződött az Operaházhoz, járta a világ nagy színpadait, ösztöndíjak sorát zsebelte be. De úgy élt, mint egy versenyló, a balett töltötte ki az életét.

Harmincéves kora után engedte meg magának, hogy legalább egy tánc nélküli napja legyen minden héten. Szabadidejében az irodalomnak, a színháznak és a filmnek hódolt, majd elkezdett túlélési praktikákat kidolgozni arra az időre, amikor már nem táncolhat. Ugyanis látta maga körül az egykori nagy művészeket kiégni és megfásulni, közülük sokan az alkoholhoz nyúltak, hogy túléljék a mellőzöttség tudatát. Nem akart erre a sorsra jutni, inkább a meditáció felé fordult, egészen Indiáig ment, hogy tökélyre vigye a különböző technikákat.

– Húszévesen jártam először Indiában. Annyira megrázott a nyomor és a levegőben terjengő állandó bűz, hogy megfogadtam, soha többet nem megyek vissza. De a jóga és a meditáció fölülírta korábbi elhatározásomat, azóta nagy Himalája-járó lettem. Szükségem van erre a világra, hogy legyőzzem a fáradtságot és a mindennapi stresszt.

Alig 26 évesen ment férjhez Vásáry Tamás zongoraművészhez.

– Ez a kapcsolat meghatározó az életemben. A Zeneakadémián mutattak be bennünket egymásnak, hosszú percekig csak néztük egymást. Szinte megváltozott körülöttünk a levegő, teljesen elvarázsolt Tamás óriási tudása, humora és intelligenciája. Másnap megkérte a kezemet, igent mondtam. Nincs jelentősége a négy évtizednyi korkülönbségnek, nekem ő a társam.

Tunyogi Henriett elkezdett koreografálni, majd a tanítás is szép lassan bekúszott az életébe. Véletlenül csöppent a filmezésbe, két szerepre is felkérték. Lassan a kamera másik oldalára állt, a Liver (Máj) című kisfilmjét Cannes-ban is bemutatták, beválogatták a legjobbak közé. A bizarr történet egy májátültetés kapcsán beszél életről, halálról és újjászületésről. A To music című angol kisfilmjével első díjat nyert az amerikai Roger Ebert-filmfesztiválon. Most már nagyjátékfilmre készül, egy drámai anya-lány kapcsolatot szeretne vászonra vinni.

Közben tanít Londonban és a budapesti Táncművészeti Főiskolán, tehetséges gyerekeket támogat és karol föl, jótékonysági esteken lép föl. És most itt az új kihívás, a Woman Economictagság. A szervezet vezetője már hangsúlyozta, hogy Magyarországon neki kell kidolgoznia, miképpen lehet „érzékenyíteni” a társadalmat. Feladat akad bőven!

– Nyilván más a cél egy afrikai országban és más Angliában. Szó sincs feminista asztalcsapkodásról, de az mégiscsak tűrhetetlen, hogy 93 országban még mindig engedélyezik a 10 év alatti kislányok házasságkötését, vagy hogy a briteknél minden harmadik lány szexuális visszaélés áldozata. Az angol parlamentben a beszédemben azt is hangsúlyoztam, hogy minél több férfit vonjunk be a nők jogaiért való küzdelembe. Hogy miért? Az intimbetétet, amit köztudottan nők használnak, nemrégiben luxustermékké nyilvánította az angol országgyűlés, ezzel szemben a férfiborotvát szükséges használati cikké. Ez is példázza, milyen nehéz megváltoztatni a több ezer éves férficentrikus szemléletet világszerte...

Ezek is érdekelhetnek