Megmentőre váró kaktuszok

AKI EGYSZER ELLÁTOGAT Hegyi Atilláékhoz Várongra, bizonyosan igyekszik visszatérni ide. Túl azon, hogy Európa legnagyobb kaktuszgyűjteményét láthatja, olyan kalauzolásban részesül, amit nem egykönnyen felejt el. Az évek azonban a házigazda házaspár fölött is szállnak, egyre nehezebben birkóznak meg a rengeteg munkával. Kaktuszkertjüknek új gazdát keresnek.

Család-otthonDulai Sándor2019. 03. 27. szerda2019. 03. 27.
Megmentőre váró kaktuszok

Háromszázötven négyzetméteren csaknem 1300 fajta és fajtaváltozat több mint tízezer kaktusza díszlik a háromrétegű fóliával fedett várongi növényházban. A Tolna megye nyugati szélén, Somogy határán levő kis zsákfaluban a Hegyi házaspár kaktuszfarmja igazi turisztikai csoda, vonzza is a látogatók ezreit. A vastag vendégkönyv bejegyzései szerint Európa szinte minden országából érkeztek már érdeklődők, de jöttek szép számmal a világ más tájairól is, Amerikától Ausztráliáig és a Fülöp-szigetektől Japánig sokfelől. Felfigyelt a kicsi magyar falu nagy kincsére többek között David Attenborough, a kitűnő angol természettudós, író és dokumentumfilm-rendező is, így készített filmet a gyűjteményről a National Geographic tévécsatorna

Hegyi Atilla, akinek a családjában több nemzedék óta híres kertészek voltak, tízéves korában kapta ajándékba az első kaktuszt. Az édesapja által épített kis rákoshegyi növényházban kezdett kertészkedni, s a kaktuszokhoz a középiskolában és a budapesti Kertészeti Főiskolán, majd a Főkert vezető szakembereként vagy tangazdasági oktatóként, később kertépítő vállalkozóként is hű maradt. Amikor a ’90-es évek elején a feleségével, Erzsikével – akivel még a technikumban ismerték meg egymást, s lassan 55 éve házasok – errefelé járva felfedezték Várongot, majd házat vettek itt, kaktuszgyűjteményük már mintegy négyszáz növényből állt. A kettejük nyugdíja együtt ma is alig haladja meg a 150 ezer forintot. Hogyan lehet ebből fenntartani a mára csaknem harmincszorosára duzzadt állományt? Csak úgy, ha a kaktuszfarm „eltartja magát”. Hegyi Atilla hobbiját – amely az idők folyamán hivatássá vált – barátai jól ismerik, külföldi utakról hazatérve magától értetődő ajándék számára a kaktusz, köztük különleges példányok. Internetes kapcsolatai is egyre erősödtek, ma már világszerte tudják, ki ő, sokat csereberél. Azokért a növényeiért viszont, amelyekre a legbüszkébb, nemegyszer borsos árat fizetett. Vannak köztük, amelyek már őshazájukban sem lelhetők fel, de nála díszlik egy-egy példány. A látogató csak kapkodja a fejét a gömb, oszlop, medvetalp, kandeláber és egyéb formák, a rózsa-, levél, selyem-, fenyő-, füge-, dinnye-, csillag- és más kaktuszok pazar sokfélesége láttán. Hát még ha jön a nyár, amikor csúcsra ér a virágzás és káprázatos színekben pompázik a kaktuszbirodalom. Nyílik az Afrika rózsája, szirmot bont foszforeszkálva az év egyetlen éjszakájára a Grand Canyonban honos Éj királynője... Hegyi Atillának és élete párjának olyan érzés ez, amit nem lehet pénzzel kifejezni.

Huszonöt év telt el azóta, hogy letelepedtek a dombok közé bújt falucskában – ahol ma már csupán másfél százan laknak –, s volt, hogy napi 16 órát dolgoztak. Ápolni és gyomlálni kell a kaktuszt – a legszúrósabb fajtákat is –, kétévenként átültetni tápanyagban dús, speciális talajba, főként nyáron öntözni, egy részüket tavasszal kivinni a szabadba, ősszel visszahozni a fóliasátorba, szaporítani. S persze fogadni a látogatókat – egy-egy csoport másfél-három órát tölt itt, gyönyörködnek, hallgatják a házigazda kaktusztitkokat feltáró, anekdotákkal fűszerezett előadását, fotóznak, s ki-ki a szerény belépődíjért egy-egy kaktuszt is választhat. Hegyi Atilláék emellett évente 5-6 intézménynek – iskoláknak és másoknak – szereznek örömet karitatív tevékenységükkel: több tucat kis kaktuszból álló adományukkal.

Erzsike egészsége azonban sajnos ma már nem a régi, s a 75 évhez közel Atilla is gerinc- és ízületi gondokkal küszködik. Hajnaltól délig bírja a fólia alatt, utána mást kell csinálni. Be-besegít a család – két gyermekük, két unokájuk van –, de nekik más a dolguk. Ezért határozták el, hogy világhíres gyűjteményüknek új gazdát keresnek. Akadtak is jelentkezők külföldről, 30-35 millió forintért el tudták volna adni. De ők szeretnék, ha itthon maradna ez az érték – amelyért ők annyit dolgoztak –, a faluban vagy a környéken, de legalábbis Magyarországon. Kevesebbért ugyan, de kaptak idehaza is ajánlatot, ám a tárgyalások valamiért mindig holtpontra jutottak. Így aztán ma már a külföldi befektetők elől sem zárkóznak el, a lényeg, hogy a gyűjteményt az eladás után is biztonságban érezhessék, jöhessenek a látogatók és a karitatív szempontok is érvényesüljenek. Szakemberként a tennivalókban ezután is szívesen közreműködnének, de a terheket egyedül már nem bírják és nem akarják viselni.

Reméljük, lesz, aki tudja, milyen felelősséggel jár, ha gyűjteményüket megvásárolja és megbecsüli, sőt gyarapítja, amit létrehoztak Várongon. S e különleges kincs továbbra is úgy lehet Európáé és az egész világé, hogy megmarad magyarnak.

A SZERZŐ FELVÉTELE