Miért kesereg a magyar?

„A magyar pesszimizmus éppolyan gyógyíthatatlan, mint a lengyel optimizmus” – jelentette ki rólunk egy brit történész, s van is benne némi igazság. Szokás emlegetni: minket a balsors tép, nekünk Mohács óta semmi sem sikerül…

– Van egy ismerősöm, aki az utóbbi fél évszázadot végigpanaszkodta. Az ötvenes években persze érthető volt, hogy a padlássöprés korszakát nyomasztónak találta, és nem érezte magát biztonságban, ám ő később sem hagyott fel ezzel a szokásával.

Jöhetett bármilyen kor, ő mindig az ország aktuális politikai vezetőjében látta meg a bűnbakot, s őt okolta amiatt, hogy az élete félresiklott. Nem csoda, hogy alkoholista lett belőle – meséli egy idős hölgy, aki kínosan ügyel arra, hogy se az orvosi rendelő várójában, se a távolsági buszon ne öntse nyakon a mellette helyet foglalót a panaszáradatával.

Szondy Máté pszichológus, aki a boldogság tudományát kutatja, könyvében megállapítja: a magyarok háromnegyede ugyan nem mutat depressziós tünetet, mégis minden második honfitársunk elégedetlen az életével. Ha a világhálón szörfölve a közösségi oldalak bejegyzéseit olvassuk, akkor láthatjuk, hogy ennek tömegesen hangot is adnak.

A szakember szerint a panaszkodás, a bizalmatlanság és a gyanakvás kultúrájában élünk. A siker eleve gyanús. A szomszéd drága autójáról is először az jut az eszünkbe: „Miből telt erre neki?”

A közösségi oldalakon szembesülünk a dicsekedve fanyalgók csapatával is: ők azok, akik képesek azon siránkozni, hogy amikor a festői trópusi szigetre utaztak nyaralni, késett a repülő, és a szállás nem volt olyan tökéletes, mint ahogy megálmodták. Így bár zsigerből egészséges irigységet éreznénk a pálmafás fotóik láttán, azt kell mutatnunk, hogy sajnáljuk őket.

Szondy Máté a kutatásai alapján arra jutott, hogy bár a boldogtalanságunkra vagy boldogságunkra hatással van, milyen a környezetünk, milyen országban élünk, a közérzetünket azonban más tényezők is erősen befolyásolják. Vagyis magunk alatt vágjuk a fát, ha folyton nyafogunk, ahelyett, hogy tennénk valamit a jólétünkért.

A KSH adatai szerint a magyar felnőttek zöme szabadidejének több mint a felét a televízió előtt ülve tölti. A tévézés azonban a vizsgálatok szerint nem boldogít, hanem – a reklámok révén – anyagiassá és elégedetlenné tesz, ráadásul értékes órákat vesz el a társas tevékenységtől, a hobbitól, a testmozgástól.

Miként Csík szentmihályi Mihály pszichológus fogalmaz: „Napjainkban módfelett divatos dolog az időhiányra panaszkodni. Többnyire azonban ez csak kifogás, nehogy a saját kezünkbe kelljen vennünk az életünket”.

A tudósok szerint a folyamatos panaszkodás stresszhormonokat szabadít fel, gyengíti az immunrendszert és áthangolja az agyat. Szondy Máté könyvében azt monda: akik rákaptak a negatív életszemléletre, azoknak önmagában a kivándorlás sem jelent megoldást.

Hiába élnek egy olyan országban, ahol nagyobb a jólét, ha nem tudnak megbirkózni azzal a pszichés teherrel és kezdeti elszigeteltséggel, amit az emigráció jelent. Így odakinn is könnyen elkaphatja őket a szorongás. Szolgáljon vigaszul: nem csupán mi, magyarok gondoljuk úgy,hogy panaszkultúrában élünk, hanem más nemzetek fiai is.

Másfél évtizede ezért elindult a Panaszmentes Világ Mozgalom, melynek hazai követői is akadnak. Aki vállalja a kihívást, 21 napon át megtartóztatja magát a nyavalygástól és helyette pozitív gondolatokkal töltekezik.

A három hét nem ígérkezik könnyűnek, mivel nemzetközi becslés szerint az átlagember naponta 15–30 alkalommal panaszkodik. Hogy egy átlagmagyar hányszor, azt meg sem merjük számolni…