Itt a nem várt fordulat, egyáltalán nem azt kapják Amerikától az ukránok, mint amire számítottak
origo.hu
SZÉKELY GÁBOR íróasztalán egy fekete kő fénylik. Nem tudni, mikor került oda pontosan, de az biztos, hogy nagyon régen. Akármikor ránézett, némi lelkiismeret-furdalása támadt: meg kellene írnia a családja történetét. Mert az a kő az élete részévé vált, gondolatokat ébreszt benne, emlékezésre készteti. A szabálytalan alakú obszidián fekete ragyogásával olyan, mintha élne.
Rejtőzik egy szerény sírhant a fülöpszállási temetőben. A rozsdásodó vaskeretbe foglalt fehér márványtáblán ez áll: Gudmon Gábor 1896–1945. Székely Gábor nagyanyjának, Teruskának az öccse. Reformátusnak született, de huszonévesen úgy döntött, hogy áttér a zsidó vallásra. Álmában megjelent Mózes, azt mondta neki, köztünk a helyed. Senki nem tudta lebeszélni a tervéről, sem a szülei, sem a testvérei, sem a református pap, sem a rabbi. Ezzel a döntésével megpecsételte a sorsát.
Pesten volt pincér, amikor beleszeretett egy gyönyörű zsidó lányba.
Etelnek azonban más jövendőbelit szemeltek ki a szülei, akik végül kivándoroltak Amerikába. Mehetett volna velük a lányuk is, de csak neki ígértek hajójegyet, nyilván azért, hogy a szerelmétől végleg elszakítsák. Győzött az érzelem: Etel Gábort választotta. Hamarosan összekötötték az életüket, nagy boldogságban éltek. Nyolc kislányuk született. Olyanok voltak, mint az angyalkák, szépek, okosak, tisztelettudók. A nyári vakációkat a fülöpszállási nagyszülőknél töltötték, imádták a falusi lét nyújtotta szabadságot, a kitapintható békét.
Aztán közbeszólt a történelem. Tudták, hogy mi vár a zsidókra.
Gudmon Gábor a családjával egy alföldi tanyán bujdosott, de valaki beárulta őket. Mehettek volna másik rejtekhelyre, de a családfő úgy döntött, nincs miért menekülniük, szembe kell nézniük a sorsukkal. Az utolsó estén felmásztak a szénaboglya tetejére, fogták egymás kezét és nézték a csillagokat. Határtalannak tűnt az idő, holott nagyon is véges volt. Másnap vonatra kellett ülniük, vitték őket az izsáki gyűjtőbe. Onnan a kiskőrösi gettóba, majd a kecskeméti táborba. Gábor neve nem volt rajta a listán, mindenki reformátusnak ismerte, de őt ez nem érdekelte, magát már zsidónak tartotta. Családjával akart tartani, ám fülöpszállási barátai ezt megakadályozták. Valami indokkal fogdába zárták, és csak akkor engedték ki, amikor a vonat már elhagyta a települést. Ment hát utánuk, mindennap. Tiszta ruhát, élelmet vitt nekik. Etel a szíve alatt hordozta kilencedik gyermeküket.
Gábor hallotta, hogy pénzzel ki lehet váltani zsidókat. Két kecskeméti csendőrrel meg is állapodott az összegben. Futótűzként terjedt a hír a faluban, sokan segítettek, a család is értékesítette, amit tudott. Szép summa gyűlt össze, házat lehetett volna belőle venni. A csendőr zsebre tette a pénzt, azt ígérte, másnap délután átadja a kimenekített családot. Hazudott. Senki nem ment a megbeszélt helyre. Gábor kétségbeesve rohant a kecskeméti vasútállomásra.
Ott hallotta a hírt, hogy még délelőtt elindult a zsidókkal teli vonat Auschwitz felé.
Gudmon Gábor félig ájultan gyalogolt hazafelé. Fülöpszállás negyvenkét kilométer, tizenkét óra alatt tette meg az utat. Egyre erőtlenebbül bukdácsolt a sínek között. Elvonszolta magát a tanyára, ahol utoljára gyönyörködött együtt a család az alföldi égboltban. Tekintete a szénaboglyára szegeződött, nem tudott máshová nézni. Régen nem ivott alkoholt, most viszont öntötte magába. Szinte egyik napról a másikra megőszült. Fásultan feküdt az ágyon, várta a halált. De csak az oroszok jöttek. Öltözetéből zsidónak ítélték, agyba-főbe verték.
Szörnyű kínok között teltek az utolsó napjai. „Nem látlak én téged többé, édes kedvesem. S nem látod, hogy érted könnyes a szemem...” Ezt a szomorú katonadalt énekelte Gábor alig hallható hangon. Szinte csak suttogta. Testvére közelebb hajolt hozzá, fejük összeért, kezük egymásba fonódott. A többi strófát már együtt énekelték. Hajdanán de sokszor felcsendült ez a dal az első világháború távoli frontjain, ahol a Gudmonok is hősként szolgálták a hazát! Hat fiútestvér közül öten voltak hadkötelesek, mindegyiküket elvitték harcolni – és mindegyikük hazajött a frontról. Gábor karácsony múltával Albert bátyja karjai közt halt meg.
Fülöpszálláson, nem messzire a zsidó temető sírjaitól helyezték örök nyugalomra. Nővére, Teruska szorgalmasan gondozta a sírját. Teruska unokája, Székely Gábor hétéves lehetett, amikor egyszer vele tartott.
A mama kikapálta a gazokat, elgereblyézte a környéket. Egyszer csak éleset koppant valami a szerszám vasán. Semmi különös, csak egy kődarab, s félredobta. Gáborka azonban felvette és megtisztította. Megcsillant rajta a napsugár. Otthon a nagypapa alaposabban szemügyre vette. „Szokott hullani az égbül ilyenforma kűdarab” – jegyezte meg, de mivel a sírnál került elő, nagyobb a valószínűsége, hogy hallottjukra emlékezvén a zsidók tették oda. De hiszen a Gudmon család minden tagja református! – csodálkozott Gáborka, míg meg nem tudta, hogy neki bizony volt reformátusnak született és zsidóvá lett rokona is. Nagyanyja megígérte, egyszer majd elmeséli a történetét.
Most már könyvben is olvasható.
origo.hu
metropol.hu
origo.hu
magyarnemzet.hu
bama.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
origo.hu
origo.hu
mandiner.hu
origo.hu
origo.hu