• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Sorsokból szőtt háló

Szerző: Tanács István
HA VALAKI végigtekinthet a családja történetén, olyannak látja, mint egy regényt: ismétlődnek és más-más formában fonódnak össze tulajdonságok, hajlamok, sikeres és végzetes választások.

„Az én édesapám, Ács Péter 1840 év március hó 26-án született. Engem igen szeretett. 1903 évben halálos ágyán engem várt, akit szeretett nagyon. Mindig azt kérdezte, nézzenek ki, jövök-e már.” De hát a posta késett, szegény papa pedig úgy hunyta le örökre a szemét, hogy nem láthatta még egyszer a fiát. Az idézett levelet a fiú írta az 1950-es évek végén, örvendezve, hogy neki is fiú unokája született, akit szintén Ács Péternek hívnak: „Őrizzétek meg, hogy az én kedves Péterkém, első fiú unokám majd elolvashassa a Nagypapa levelét” – kérte.

Az 1840-ben született dédapa, Ács Péter és felesége, Szabó Mária felsorolható ősei egy nagyon népes famíliának, melynek tagjait szerteszórta a történelem. Lettek vagy négyszázan, de a legtöbben már nem is ismerték egymást. Az „első fiú unoka”, a sokadik Ács Péter, akire a fenti levélben hivatkoznak, 2014-ben döbbent rá, hogy a nagypapa levele neki szóló, személyes üzenet a múltból. Akkor, amikor az ő édesapja 92 éves korában meghalt, s a hagyatékában megtalálta a levelet – vele sok minden mást is.

– Apám sohasem mesélt a gyermek- és ifjúkoráról – mondta a „mostani” Ács Péter, a szegedi családfakutató csoport tagja. A Csongrád Megyei Levéltárban beszélgettünk néhányukkal, akik belepillantottak a múlt feneketlenül mély kútjába, és megszédültek egy kicsit az érzéstől. Többen is mondták: nem feltétlenül a múlt érdekli őket, hanem a ma élő rokonok, akikkel ismerhetnék, de mégsem ismerik egymást.

Az Ács nagyszülők ifjúkoráig, az 1920-as évekig a nagycsaládok, testvérek, rokonok jobban összetartottak. Baranya megyei református mesteremberek voltak az ősök, molnárok és szűcsök, akiket a mesterségük ugyan kimozdított a szülőfalujukból, de önmagában ez nem szaggatta szét az összetartozás szálait. A  történelem azonban közbeszólt. A nagyapa a molnár mesterség miatt 1913-ban kikerült Szlavóniába, a trianoni döntés miatt pedig a határon kívül rekedtek. Nem szerettek ott, 1921-ben átköltöztek a vajdasági Óbecsére. Az sem a megmaradt Magyarország, de jó soruk volt a Bácskában a molnároknak.

Csakhogy 1934 októberében egy macedón terrorista, akit a horvát usztasák bujtottak föl, Marseille-ben agyonlőtte Karagyorgyevics Sándor jugoszláv királyt. Mivel az akkori magyar kormány a Zala megyei Jankapusztán kiképzőtábort tartott az usztasáknak, a magyarok kerültek a kisantant célkeresztjébe. Olyannyira, hogy decemberben vagy háromezer magyart kitoloncoltak Jugoszláviából, köztük Ács nagypapát is, akinek aligha volt köze a királygyilkossághoz, ám el lehetett tőle venni a malmát, a fürdőjét, a pékségét és a tiszai hajóját.

A fia azt is csak a dokumentumokból tudja, hogy az édesapját egyik testvére is követte Óbecsére, majd öt gyermekével együtt Magyarországra. A leszármazottak aztán évtizedekre elvesztették a kapcsolatot – pedig később néhány utcányira éltek egymástól Budapesten.

Ács Péter édesapját is megrángatta a történelem. Ő Magyarországon textiltechnikumot végzett, majd a második világháború után amerikai fogságból jött haza. Az Óbecséről kiűzött szorgalmas nagypapának megint lett egy malma Tolna megyében, de nem volt munkása, mivel három fia is odaveszett a háborúban. Hazahívta hát a fiút, hogy építsék fel újra az üzletet. Mire azonban a fiatalember megszerezte a molnárképesítést, a malmot a kommunisták elvették, ő pedig szomorúan nézte, amint egykori technikumi osztálytársai egyre nagyobb főnökök lettek a szocialista könnyűiparban.

Mindez kicsiny töredéke annak a sorsokból szőtt hálónak, amelyet Ács Péter édesapja halála óta kibogozott. A családfakutatás története maga is egy regény – de ő nem ágas-bogas ábrát akar sok-sok névvel, hanem összehozni a szétszóródott rokonságot. Csaknem 100 tagból álló, zárt Facebook-csoportot alapított, melyben most ünnepelték meg az 1840-es években született Szabó Mária dédnagymama születésnapját, s ajándékul felrakták a leszármazottak által az utóbbi időben fellelt születési és házassági dokumentumokat.

– Ha egy sosem látott rokonoddal találkozol, az első pillanatban még idegenként ül előtted, de egy óra múlva már úgy tudtok beszélgetni, mintha mindig ismertétek volna egymást. Kár a kimaradt évtizedekért – summázta Ács Péter.

Bitó Klára családja zömmel Balástyán és Kisteleken élt, sokan ma is ott laknak – mégis eltávolodtak egymástól. Lakodalomban fordult elő, ahol összegyűlt 3-400 ember, hogy pironkodnia kellett: mért nem mentél oda ehhez vagy ahhoz, hiszen ő is Bitó? Honnan lehet rokon? Nem tudta már Klára édesapja sem. Csak azt szerette volna, hogy a legközelebbi lakodalomban felismerje a rokonokat. A lány az ő kedvéért határozta el, hogy összeírja a meglévő rokonságot. Születésnapi ajándéknak szánta, de csak addig jutott, hogy rengeteg Bitó van, s nem is mind Balástya környékén: – Rendre megzavart, hogy találtam egy Bitót, de a feleségének is Bitó a lánykori neve, és nem vér szerinti rokonok. Elfogytak, akik érdemben tudtak válaszolni a kérdéseimre. Akkor találtam rá erre a családfakutató közösségre Szegeden. Vagyunk vagy 15-20-an, egymástól kapjuk az ötleteket, hogyan lehet továbblépni. A csapatban már nemcsak lelkes amatőrök dolgoznak, hanem a profi temetőkutató, Tóth Tamás is segíti a munkájukat. A családfakutatás egy része ugyanis szakma, másik része tapasztalat – Tóth Tamásra mindkettőben számíthatnak.

Bitó Klára éppen most kapott új információkat, hol élnek a nagymama más leszármazottai: – Felvettük velük a kapcsolatot, s amikor majd szabadságon leszek, sütünk sütikét, meglátogatjuk őket. Megbeszélgetjük, ki mit tud az ősökről, más családtagokról. Kiderült például, hogy létezett Bitófalva, vagy Drávafokon egy Bitó-kastély. Már csak a romjai vannak meg – de menjünk el, nézzük meg! Ha megtaláljuk egymást, az elindítja a beszélgetést, aztán az új összefogást a család részéről.

A friss nyugdíjas Honti Katalin maga kezdett kutatni. Főként Mezőberényben és Endrődön éltek az ősei, először csak kiírta a német nevüket az anyakönyvből. Meg kellett tanulnia kezelni, értékelni az adatokat: – Jó esetben benne van minden születés, esketés, halál. Gyakran az újraházasodás, a foglalkozás, a halál oka is. Az én családomban az 1900-as évek elején egy 15 éves gyerek főbe lőtte magát az apja pisztolyával, mert megszidták az iskolában. Megdöbbentő, hogy még nem is olyan régen a felmenőinknek mennyi gyereke született és milyen sokan nem érték meg közülük a felnőttkort. A  következő csecsemőt gyakran ugyanarra a névre keresztelték, amelyikre az elhunytat. Sok nemzedék szabómestereinek leszármazottja ma divattervező.

Ha valaki végigtekinthet a családján, olyannak látja, mint Gabriel Garcia Marquez regényét, a Száz év magányt: ismétlődnek és más-más formában fonódnak össze tulajdonságok, hajlamok, sikeres és végzetes választások. Vajon kitalálható-e a múltból a jövő? Például, hogy mi vár az unokáinkra? Ha béke és állandóság honol, akkor könnyebb élet. Ám ha nagy kivándorlási hullámok jönnek, netán háborúk, akkor kinek-kinek az jut, amit a sors, a vakszerencse rá kimér. Katalin egyik rokona gyönyörű ifjú lányként, 18 évesen halt meg 1918-ban. Miután vége lett az első világháborúnak, a spanyolnátha több életet követelt, mint az egész világégés együttvéve…

Címkék: Család