Vendégváró asztalok

A tervezet szerint a falusi vendégasztalnál egyszerre legfeljebb tíz főt lehet leültetni, a tevékenység évi egymillió forint bevételig adómentességet élvez, és a vendéglátás mellett a termékek értékesítését is lehetővé teszi.
- Más országokban ez már bejáródott, Franciaországban például sokan ebből élnek. Ott, aki nem tudja megkínálni a vendéget saját pástétommal vagy sajttal, az nem is foglalkozik falusi vendéglátással - mondja Szabó Géza, a Falusi és Agroturizmus Országos Szövetségének alelnöke. - Nálunk megkínálni még csak-csak lehet, de eladni, ha nem őstermelő az illető, már nem. Aki pedig szálláshellyel nem rendelkezik, az önmagában véve az étkeztetésről nem is álmodozhat, hiába van történetesen akár világhírre érdemes sonkája.
A hír kapcsán szárnyalni kezd a fantáziám. Lelki szemeim előtt megjelenik konyhatündérként is csodálatra méltó anyósom, amint sürög-forog a tűzhely körül, várja a vacsoravendégeket. Ínycsiklandó illatok töltik be a házat: hol kelt kalács és édes lekvár, hol pikáns savanyúságok és disznótoros vacsora illata. Nincsenek többé hosszú, unalmas téli esték, eseménytelen évszakok. Van miért termelni gyümölcsöt, zöldséget, etetni állatot. És van miért befőzni, eltenni, füstölni. A vendégek egymásnak adják a kilincset - mert mellesleg tény: anyósom kiváló háziasszony. Megpakolt bendővel és a karjukat lehúzó csomagokkal távoznak, viszik magukkal a falusi ízeket. Végre nem kisétkű családunknak kell felfalnia a tengernyi energia gyümölcsét, és végre a kisnyugdíj mellett van miből kényeztetni az unokákat is.
Fantáziám tovább szárnyal: autók jönnek, nagybevásárlás folyik. Úgy érkeznek az emberek egy-egy faluba, mint most a nagyáruházakba. Pontosan tudják, ez a ház a lekvárbirodalom, amaz a finom tejtermékeké, itt meg kolbászt, szalámit érdemes vásárolni. Mint valaha a polcok között, úgy járnak a bevásárlók házról házra. Aki megunta az agyonkonzervált, mesterséges maszlagot, az uniformizált kínálatot, akinek igénye van a természetesre, az egyedire, a jóra, mind idejön. Él a falu, visszatér belé a lélek.
Utópia volna? Miért? Franciaországban, Ausztriában régóta így működik. Pedig a franciák kényesek a gyomrukra, és tudnak valamit a gasztronómiáról is! Ha nekik bevált, talán nálunk is mehetne.
Csak attól félek, ha sokáig késlekedünk, anyósom időközben megöregszik.