Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Számomra a munkahely volt a második otthon, hiszen a nappalok nagyobb részét ott töltöttük. A munkahelyet szeretni kell, mint ahogy azt is, amit csinálunk, még akkor is, ha nem könnyű. Én mindig nagyon szerettem dolgozni, becsületesen, őszintén. Az otthoni gondokat sosem vittem a munkahelyre, és fordítva se. Így mindenütt rendesen tudtam végezni a feladatomat. Voltak bajok a munkában is, de igyekeztünk tisztelettel és megértéssel elrendezni a főnökeinkkel. Nem tüntettünk, nem lázongtunk.
1991-ben mentem nyugdíjba, egy helyen letöltött huszonhét év után, ötezer-négyszáz forinttal. Az bizony nagyon kevés volt, de nem ijedtem meg, mert folytattam a munkát iskolában, napközi konyhán, gyermekotthonban kisegítőként. Ahova egyszer elmentem, mindig visszahívtak. A munkát szeretni kell, és ha szeretjük, amit csinálunk, nem is olyan nehéz. Így lehet huszonhét évet egy helyen ledolgozni. Talán most már másképp van, mások a munkahelyek és az emberek is. Könnyebben szeretnének pénzhez jutni, nem a munka szeretete, hanem az anyagiak a legfontosabbak. Igen, az is számít, de nem bármi áron.
Tisztelettel:
Anna néni

Kedves Anna néni!
Ismét csak azzal kezdhetem: igaza van. A magam részéről - és mindjárt hozzáteszem: szerencsére! - el sem tudom képzelni, milyen lehet elhivatottság nélkül, kizárólag kényszerből dolgozni. Rendkívül sajnálatraméltó az az ember, aki munkájában csak az anyagiakat látja, és saját életét rövidíti azzal, hogy folyton a munkaidő vagy az elvégzendő feladat végét lesi. Ám ez nem feltétlenül az ő hibája. Az ön tapasztalatai olyan korból valók, mikor még egyértelmű volt, hogy mindenki kap munkahelyet. Ráadásul az esetek többségében a választott szakmájának, hivatásának megfelelőt.
Ma már ez koránt sincs így! Az országban számos olyan térség létezik, ahol nagyon kevés a munkalehetőség. Élni, családot eltartani, számlákat fizetni viszont ott is ugyanúgy kell, így hát sokan megalkuvásra kényszerülnek. Beadják a derekukat (legtöbbször ráadásul örömmel, hálát adva, hogy el tudnak végre helyezkedni), és olyan munkáltatóhoz szegődnek, ahol mágneskártyán regisztrálják a munkahelyen töltött idejüket, megszabott időben kell megéhezniük, és húsz perc áll rendelkezésükre, hogy megebédeljenek. Az idénymunkából élő vállalkozó szezonon kívül munkanélküli-segélyre küldi alkalmazottait, máshol a hivatalosan bejelentett napi nyolc helyett kötelező tíz-tizenkét órát és hétvégi műszakot vállalni. Mindezt pedig gyakran éhbérért teszik.
Mikor ilyen embereket hallok csendesen panaszkodni, akkor bizony az én zsebemben is kinyílik a nem létező bicska. Szeretném megírni esetüket, hogy a saját kis fegyveremmel segíthessek rajtuk. De nem engedik. Féltik a munkahelyüket. Még az ilyet is.
Üdvözlettel: