Égő szerelem

Nem románc, dehogy, a címbe foglalt elnevezés! Ősz hajú asszony szorongatta a kezében a csokrot, s a lábánál lévő füles műanyag szatyorban is csupa derűs kerti virág tarkállott.
- Ezt, kedves, úgy hívják, hogy égő szerelem! - nyújtotta felém a csokrot, melynek apró virágai a hagyományos gyöngyvirágra emlékeztettek, de egészen különleges lilásbordó színben játszottak.
Láthatta az érdeklődést a szememben, így folytatta a "fűzést":
- Van, aki kanadai gyöngynek hívja, de nálunk égő szerelem a neve. Vigye el, nem adom drágán! Kétszáz egy csokor, és már csak ez a kettő maradt.
Olyan szép, mint a neve, gondoltam, s már nyúltam is a pénztárcám után. Ám az utca végén felbukkanó két rendőr láttán a sasszemű asszony riadtan kapott a műanyag szatyor füléhez.
Még futtában odasúgta:
- Ebben a hónapban már kétszer büntettek meg!
A járőrözés nem tarthatott sokáig, mert a postáról visszafelé jövet, húsz perc múlva ismét ugyanott állt az asszony, kezében az égő szerelemmel. Tetszett is a virág, meg úgy éreztem, a sok rábeszélés után tartozom ennyivel neki. Megvettem mindkét csokrot.
Szokatlanul sokáig bírták. Karcsú, barna vázában pompáztak legalább két hétig, mire a megfakult kis lilásbordó gyöngyszemek peregni kezdtek.
Elégedett voltam. Még az égő szerelem sem tart örökké - gyömöszöltem elmélázva a fonnyadt csokrot a szemetesbe.