Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
A Szabad Föld az én újságom: fiatalasszony voltam az ötvenes években, mikor megrendeltem, és azóta is negyedévenként előfizetem. A múltkor olvastam az Ön rovatában Ilona levelét, aki tanácsot kér, elmondja-e férjének, hogy az orvos szerint gyógyíthatatlan beteg. Választ vár olyanoktól is, akik voltak már hasonló helyzetben.
Én kétszer éltem át ilyen szörnyű időszakot, napokat, heteket, hónapokat. Először a hetvenes években, mikor a körzeti orvos karácsony előtt bejelentette: meg kell műteni a férjemet, mert gyomorrákja van. Majd megölt a bánat, de férjemnek nem árultam el, mi baja. Újév után megműtötték, nemsokára egészséges lett, folytatta munkáját, míg nyugdíjba nem ment. Később megkérdeztem, mi lett volna, ha elárulom, mit mondott az orvos. Azt válaszolta, berúgott volna, és felakasztja magát.
Kilencvenegyben aztán ismét beteg lett. Mátraházára került szanatóriumba, az állapota mindennap rosszabbodott. A főorvos megmondta nekem, hogy tüdőrákos. Két hónapig a férjem még tervezgetett - a harmadikban már a halálra készült. Háromszor utaztam hozzá hetente, de nem árultam el, mit mondott az orvos. Augusztus 18-án elhunyt, azóta egyedül élek. Van három gyermekünk, mindegyik éli a maga életét.
Nagyon nehéz az életem, beteg is vagyok. Eddig az én jó istenem és az édesapám emléke éltetett még. Őt kívánsága szerint a kertünk közepébe temették, amikor tizennégy éves voltam. Sajnos nem tudtam részt venni a temetésén, mert cselédeskedtem Gyöngyösön. Hát most mindennap kimegyek hozzá a kertbe, dolgozgatok (bár egyre kevesebbet), és nézek az apám sírjára meg az égre. Jó lenne, ha itt érne véget az életem.
Ilonának azt üzenem, vigasztalja, hogy bármilyen nehéz is az ember sorsa, a jó isten mindig ad erőt elviselni, ha bízunk benne.
Tisztelettel:
özv. K. Józsefné

Kedves K. Józsefné!
Ön irigylésre méltó asszony. Igen, nehéz sorsa, a leírt és átélt traumák ellenére is ezt gondolom. Hogy miért? A hitéért. Azért a mindennél erősebb lelki támaszért, ami nélkül hasonló terhek alatt sokan már összeroppantak volna. Ön azonban részesült abban az adományban, ami segít átvészelni a gondokat, bajokat. A hitről azt mondják: kegyelem. Van, aki a családjából, neveltetéséből hozza magával, mások megharcolnak érte. Egyeseket hirtelen kerít hatalmába, de akadnak olyanok is, akik hosszú folyamattal jutnak el hozzá.
Saját szememmel láttam a környezetemben, mit jelent hittel és mit hit nélkül elveszíteni valakit. És bár a fájdalom minden esetben ugyanolyan nagy, a veszteség feldolgozásának folyamatában hatalmasak a különbségek. Ezért mondom hát, hogy irigylésre méltó az az ember, aki ekkor is megtalálja lelki békéjét, akinek olyan erős a hite, hogy ilyen helyzetekben is vigasztalást nyújt.
Levele alapján elképzeltem azt is, amint dolgozgat a kertben, édesapja sírja közelében, tán gondolatban még beszélget is vele és a jó istennel. Kedves, megható és megnyugtató kép, amiből szintén az Ön belső tartása sugárzik. Köszönöm levelét, reméljük, Ilonának is sikerül erőt merítenie őszinte soraiból!
Üdvözlettel: