Kinek mondjam el?

Kedves Krisztina!
Mélységesen felháborító eset történt velem. Olyan súlyos gerincsérülésem van, hogy - lassan két éve már - csak segítséggel tudok az utcára kimenni, és odahaza egyedül jóformán semmit nem tudok elvégezni. Ebben a helyzetben történt, hogy az udvarunkban elakadt a lábam a locsolóslagban, és rettenetesen megrándult a térdízületem. Másnap felhívtam a háziorvosunkat, aki megnézte, és beküldött a baleseti ügyeletet tartó városi kórházba. A mentőt délután fél ötkor rendelte, sürgősként, mégis csak este háromnegyed kilenckor érkezett meg. Haza pedig csak másnap hoztak - akkor is csupán többszöri kérés után -, reggel háromnegyed nyolckor. Így a folyosón ültem este háromnegyed tizenegytől másnap reggelig.
Hogy tehetik meg ezt egy mozgáskorlátozottal, akinek ülni sem szabad sokat, mert elviselhetetlen fájdalmai vannak? Kilenc órán keresztül nem ehettem, nem ihattam, miközben a hozzátartozóim kétségbeesetten vártak. Senki nem volt velem, a férjem sem kísérhetett el. Ő egész éjszaka otthon virrasztott, nem tudta, mikor visznek haza. A kórházi beteghordók és ápolók nagyon kedvesek voltak: megsajnáltak, és segítettek kicsit sétálni. Végül másnap kilenc óra utánra hazaértem, de ezt az éjszakát a gerincem még most sem heverte ki. Nem tudom, hogy ha ezt egy "nagy emberrel", miniszterrel, polgármesterrel vagy kórházigazgatóval teszik, mit szólt volna hozzá? Egyáltalán megtennék-e vele?
Tisztelettel:
Egy elfelejtett beteg

Kedves Elfelejtett Beteg!
Egy vérvételi labor ajtaján láttam a feliratot: "Egészségügyi dolgozókat soron kívül szolgálunk ki." Bankban dolgozó ismerősöm pedig a piacinál jóval kedvezőbb kamatra kapott hitelt. Vannak ugyanis bizonyos előjogok, amelyek egyeseket - hogy jogosan vagy nem, már más kérdés - csakis munkahelyük vagy titulusuk miatt illetnek meg. Az Ön által említett "nagy embereket" is általában rendkívüli bánásmódban részesítik, mint ahogy bizonyára mindenki az ünnepi étkészletét venné elő, ha otthonában látna vacsoravendégül egy neves személyt.
Vagyis a kérdésére válaszolva: biztos vagyok benne (mint ahogy, gondolom, Ön is), hogy közjogi méltóságot nem hagytak volna egy éjszakán át a kórházfolyosón várakozni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha Önnel - vagy bárki mással - ezt teszik, az elfogadható. Nehezen tudom egyébként elképzelni ezt az elkeserítő szituációt, amikor senkinek nem jut eszébe, hogy a folyosón éjszakázó beteg embernek egy átmeneti ágyat találjon, egy kancsó vizet biztosítson, és felajánlja, hogy telefonon értesíti hozzátartozóit.
Az egészségügy helyzetéről (szerencsére) elég kevés személyes tapasztalatom van, de ennyi alapján is nyilvánvaló, hogy sok probléma megoldása egyáltalán nem pénzkérdés. Egy olyan közegben, ahol az emberek elesettebbek, kiszolgáltatottabbak, óriási jelentősége van a jó szervezésnek, a megfelelő tájékoztatásnak. Elsősorban pedig az emberséges bánásmódnak. Ez azonban nagyon személyfüggő. Dorongolt már engem is úgy földbe útbaigazítást kereső kérdésemért egy orvosnő, hogy legszívesebben - újságírói hivatásom jogcímén - közhírré tenném a nevét. Mégsem teszem. Elvégre bármelyikünknek lehet rossz napja. A következmény azonban nem mindegy. Az Ön esetében nemcsak a gerincének, de emberi méltóságának is ártott a helyzet, és ez talán még nehezebben gyógyul be. Remélem, ebben segíti majd, hogy megosztotta történetét másokkal.
Üdvözlettel: