Egy hét hordaléka

Hová vezet a könnyű, vasárnap esti kerékpározásra vágyó útja Pomáz környékén? Természetesen a Megyeri hídhoz. Alig néhány napja adták át, persze, hogy meg kell néznem közelebbről is. Mert a híd gyönyörű. Általában nem vagyok odáig a modern építészetért – nem mintha nem lehetne nagyszerűt alkotni üvegből, fémből, betonból –, ám sietős világunkban hol van ideje a tervezőknek gondolataik kiérlelt megfogalmazására? A híd tervezője, Hunyadi Mátyás képes volt erre. Köszönet érte.

Ilyesmin elmélkedtem Budakalászon keresztül hazafelé kerekezve – szíva a benzingőz édeskés mérgét. Mert a jobb sorsra érdemes, egykor csöndes település utcáin kilométereken keresztül álltak az autók a dugóban. A faluban eddig is egyre lehetetlenebbé vált az autós közlekedés – a multiktól csorgatott fillérekért magára vállalta, hogy helyet ad a Dunakanyar plázákban testet öltő árulerakó helyeinek –, ám a híd végképp lehetetlenné tette benne a haladást. Ilyenkor gondolják számosan, hogy úgy kell a lakóinak, miért akadályozzák a körgyűrű építését a hegyek között? A kérdés nem ilyen egyszerű, hiszen az értékeiket védik – csak az ítélje el őket ezért, aki nem ágálna, ha a saját, addig nyugodalmas kertjének végébe az ország forgalmának nem csekély hányadát telepítenék. Ám az autóút építése elkerülhetetlennek látszik. Addig pedig? Szívunk. Mármint benzingőzt. Volna ugyan egy másik megoldás is – olcsóbb s a környezetet kímélő: csak akkor autózzunk, ha az valóban szükséges, s más közlekedési eszközzel megoldhatatlan a helyváltoztatásunk. Erre azonban a kényelemhez szokott ember nemigen hajlandó.

Bezzeg Lábodon… Ebben a Somogy megyei kis faluban akár maguk aszfaltoznák le faluszéli, Leninről elnevezett utcájukat roma lakói, csak hogy télvíz idején ne kelljen a sárban tapicskolniuk. A beruházáshoz azonban így is szükségeltetik 25 millió forint, ami persze nincs az önkormányzatnak. Addig is, amíg lesz, sebességkorlátozó táblát helyeztek el az utca elején. Ezt azonban néhány héten belül ellopták. Sebaj, az önkormányzat erre kerítést húzott az utca végére, ne itt járjanak ki a földekre a traktorok. Ez a megoldás sem bizonyult tartósnak, a kerítésnek is hamar lába kelt. Lássuk be, itt már valóban csak az aszfaltút segítene. Az ugyanis nem fémből készül.

Nem úgy, mint azt a vagon, amelyik Monorierdőnél belerohant az előtte haladó szerelvénybe. S mivel volt benne színesfém bőven, rendesen ki is fosztották a ceglédi állomáson, ahová a baleset után vontatták. A rendőrség azonban minden aggódót megnyugtatott: a vagont a baleset körülményeinek felderítése érdekében ők már korábban alaposan átvizsgálták, ezért a roncskocsi megdézsmálása az igazság napfényre kerülését nem akadályozza. Nagy kő esett le a szívemről – meg bizonyára a két vagyonőrnek is, akire a vagon őrzését bízták…

A vasúttársaság a balesettel kapcsolatban amúgy már be is fejezte a belső vizsgálatot – de egyelőre nem mond semmit. Majd. Majd ha lezárul az összes hatóság kutakodása. Hogy miért gondolják a vasutasvezérek, jobb, ha a saját megállapításaikról nem tájékoztatnak, nem tudható. Mindenesetre – ahogy az már ilyenkor lenni szokott – rögvest szárnyra kaptak a sajtóban a feltételezések a baleset okáról. Eszerint a vonat vezetője a kalauznőjével társalgott édes kettesben, ahelyett, hogy a pályát figyelte volna, s ezért nem vette észre az előtte szabályos lassúsággal haladó vonatot. Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem. Csak annyi bizonyos, hogy az ország szeretné tudni, mi vezetett a tragédiához – a MÁV pedig nem tájékoztat. Helyette tehát a sajtó találgat. Ha tévedne, remélhetőleg nem orrol meg majd rá a vasúttársaság. Hiszen a sajtó a tájékoztatással helyette is végzi a munkáját.