Egy hét hordaléka

Nem old meg semmit a Magyar Gárda a vonulásával, jelentette ki Linter Tibor, a Győr-Moson-Sopron megyei Iván polgármestere. S milyen igaza van, attól, hogy az egyenruhás csoport végigvonul egy-egy településen, az égvilágon senkinek sem lesz jobb, viszont alkalmas az indulatok elszabadulására. A történetben azonban az a legszomorúbb, hogy avval sem oldódik meg semmi, ha tiltják a jelenlétét. Ivánban az utóbbi időben elharapóztak a betörések, egy házat pedig fel is gyújtottak. Jogállamban mi a természetes reakció az ilyen helyzetben? A rendőrség nyomoz, elfog, s vádemelési javaslattal átadja az iratokat az ügyészségnek. Ezzel szemben Ivánra és hét környező falura jut összesen két rendőr. Persze, hogy tehetetlenek. S sajnos az is természetes ilyenkor, hogy a helybeliek oda fordulnak védelemért, ahol erőt vélnek. A gárda ellen a leghatékonyabb fegyver egy erős és a jogsértések ellen hatékonyan fellépő rendőrség, majd az intézkedéseket követő gyors igazságszolgáltatás volna. Vagy hogy még mélyebbre kellene ásnunk a történetben, s iskolázással, szakképzéssel, munkahelyek teremtésével alternatívát nyújtani azoknak, akik ma bűnözésből élnek? Minden bizonnyal, ám ez egy másik kérdés.

Amúgy nemcsak hatékonynak kellene lenniük a jogszolgáltatóknak, hanem gyorsnak is. Kőbán Ritát még tavaly ősszel jelentették fel azért, mert egy elszámolási vita hevében szét talált verni egy fabódét, majd lebontotta, s elszállíttatta azt. A kétszeres olimpiai bajnok sportoló állítja, hogy a bódé az ő tulajdona volt, a területet, amelyen állt, azt pedig bérelte. A nyomozás még nem zárult le, ezért nem tudhatom, kinek volt igaza, Kőbán Rita mindenesetre ártatlannak vallja magát. Azt viszont el tudom képzelni, hogy ha a sportoló a törvényes utat követve a bíróságon szeretett volna igazáért harcolni, még sehol sem tartana az ügye. Fordított hát egyet a történeten: várjon az igazára inkább az üzlettársa. Kár, hogy az önbíráskodásnak anarchia a vége.

Hol lesajnáló, hol csodálkozó arckifejezéssel szokták fogadni a pénztárnál, amikor köszönettel visszautasítom a felkínált nejlonzacskót, mondván, hogy be tudok pakolni a hátizsákomba is. Ingyen kapok valamit, s nem fogadom el, olvasom ki a pénztárosok szeméből, biztos, hogy jól vagyok? Pedig csak nem szeretnék reklámhordozóvá válni, meg az amúgy is irdatlan mennyiségű hulladékot szaporítani. Így gondolja ezt a környezetvédelmi minisztérium is a műanyag tasakok termékdíjának emelésével. A boltosok máris tiltakoznak, mondván, hogy kénytelenek lesznek beépíteni a termék árába. Ahelyett, hogy észrevennék: a világ jó részén újrahasznosított papírzacskókat használnak. Hát még, ha egyszer a hátizsákok sokszor felhasználható voltát is felismernék…

Vagy a környezetvédelem is ugyanolyan üzlet, mint a többi, csak a befektetők ez esetben éppen a túlzott fogyasztást kritizálók szokásaiból gazdagszanak? Kétségtelen, hogy a gomba módra szaporodó szélerőműveket vagy napelemeket gyártani nem lehet rossz üzlet manapság. Ennél már talán csak a fogyókúráztatásból lehet jobban meggazdagodni. Felmérések szerint az angol nők életük során egy luxuslakás árát, vagyis 47 millió forintnak megfelelő fontot költenek soványodásra. Mert nem elég, hogy kalóriaszegény, s éppen ezért – éppen ezért? – borsos árú ételeket vásárolnak, ehhez jönnek még a különböző étrend-kiegészítő bogyók, a fitneszbérletek, a diétás könyvek és DVD-k, amelyekből életükben 8-10-et is megvásárolnak. Nem volna egyszerűbb kevesebbet enniük? Amellett, hogy karcsúsodnának, még tetemes összeget is megtakarítanának… Ám hogy ez nem ilyen egyszerű, azt mi sem bizonyítja jobban – mint az említett horribilis összeg.