Egy hét hordaléka

Hát majd hülye leszek nem kihasználni a kedvezményemet. Körülbelül ezekkel a szavakkal indokolta az egyik nemrégiben megjelent riportunkban utazásának okát az a férfi, aki Nyíregyházáról Dombrádig utazott – meg vissza. Nos, ez az, amiért valóban nem érdemes kedvezményben részesíteni valakit. S bár nyilvánvalóan nem ez jellemzi a nem teljes árú jegyet vásárlókat, egyértelmű, hogy át kell alakítani a kedvezményezési rendszert. Mert milyen a mostani? Mintegy negyvenféle címen lehet olcsóbban vagy akár ingyen utazni, kezdve az országgyűlési képviselőktől (naná!), folytatva bizonyos múzeumok látogatóin keresztül egyes alapítványok munkatársaiig – akár rászorul a kedvezményezett, akár nem. Márpedig szerintem bármiféle támogatást a rászorultság alapján kellene adni. Hiszen lehetséges, hogy egy közalkalmazott, netán egy szépkorú is vígan ki tudná fizetni a teljes árú jegyet, míg egy alacsony jövedelmű nagycsaládosnak megrendítheti a havi költségvetését, ha, mondjuk, Sopronból Békéscsabára kell vonatoznia egyedül. Erre mit tervez a vasút? Mivel negyvenmilliárddal kevesebb költségvetési támogatást kap, fűnyíróelv alapján megvon jó néhány támogatást – függetlenül attól, hogy utazási kedvezményre szorul-e az illető vagy sem. A rászorulók körének felmérése persze meghaladná a vasút lehetőségeit, valamelyik közigazgatási szervnek azonban érdemes volna kiadni egy effajta igazolást. Hogy végre valóban az kapjon kedvezményt – s nem csak vasútit –, aki rászorul. De az mindenképpen.

Túrázóként gyakran járom gyalogosan a falvak, városok határait, s néha ugyancsak elképedek. Ágysodronytól kezdve vécékagylón át autóroncsig ezerféle hulladék csúfítja a határt. S bár nincs mentség azok számára, akik lerakónak nézik az amúgy gyönyörű faluszélt, némi magyarázat azért akad némelyikük tettére. Az ugyanis, hogy sokfelé sokféle hulladéktól egyszerűen lehetetlen megszabadulni. A kukába nem mindent lehet beletenni, lomtalanításkor nem mindent visznek el, konténert nem érdemes rendelni kis mennyiségű hulladékhoz. Végső soron persze minden lomtól meg lehet szabadulni, ám néha megfizethetetlenül drágán. (Erre panaszkodnak a Békés megyei Nagykamarás dinnyetermesztő gazdái is, amint arról a Hazai élet rovatban írunk.) Pedig megoldás több is adódna. Valamikor például számos településen helyeztek el konténereket, amelyekbe bárki hordhatta a hulladékot. A kezdeményezés azonban elhalt, sokan ugyanis úgy vélték, hogy akkor ők már nem is fizetnek szemétdíjat, inkább csak a nagy közöst használják. Szerencsére ma már egyre több helyen kötelező visszavenni az elektromos hulladékot (aminek egy részét még hasznosítani is lehetne), vagy a lefutott autógumikat, amit szintén átvesznek a szerelők – s ezek el is tűntek a határból.

Minden politika, szokták mondani, ami, ha úgy nézzük, igaz, még ha evvel ki is üresedik a szólás. Mert persze, hogy volt politika abban, amikor az amerikaiak hat évtizeddel ezelőtt csaknem egy évig légi hídon látták el élelmiszerrel a Berlin nyugati részén élő milliókat. Az eseményre a hét végén emlékeztek az egy napra ismét megnyitott Tempelhof repülőtéren. Sztálin annak idején a városrész körülzárásával igyekezett a befolyási övezetébe kényszeríteni a nyugat-berlinieket. Vagy engednek, vagy éhen halnak – ez volt számukra az alternatíva. Tudták, hogy a generalisszimusz nem ismert tréfát, saját népét sem kímélte, ha be kellett törni őket. Kiderült azonban, hogy van más megoldás is: az amerikaiak 270 ezer fordulóval 2,3 millió tonna árut juttattak a körbezárt városba. Csoda-e, hogy a németek megmentőjükként tisztelték a korábbi ellenségüket? A történet akár jelképe is lehetne a két világhatalom közötti különbségnek. Amíg az egyik brutális erővel akart hódítani, addig a másik cukorkával csábított: a pilóták Berlin utcái felett mazsolás csokit dobáltak a gyerekek közé.