Egy hét hordaléka

Azért ez mindenképpen megnyugtató. A napokban feltörtek egy vagont a Ferencvárosi pályaudvaron, kirámoltak belőle 15 ezer darab lőszert, de a nagyja már előkerült. A tolvajok ugyanis nem ilyesmire utaztak. Hanem akkor mire? Hát, minden egyébre, amit úgy általában a vagonokban találni lehet. A társaság tagjai ugyanis évente több százszor, igen, nem elírás, évente több százszor járnak vissza lopni, rabolni a pályaudvarra. Vagyis hetente többször is, tán még pihenőnapot sem tartanak. Mindezt maga Tóth Gábor, Budapest rendőrfőkapitánya jelentette be a napokban. Visznek mindent, ami a kezük ügyébe kerül. De lőszert – azt nem. Vagy ha igen, az tévedés, mint kiderült. Arra ugyanis vigyázni kell, arra már a rendőrség is odafigyel. Pláne, hogy amerikai megrendelésre készült. Még dádá lehet belőle. Mit tesz ilyenkor egy életrevaló tolvaj? Fogja magát, és szépen visszalopja. Arról nem szólnak a híradások, hogy egyúttal feltörtek egy másik vagont is, ha már úgyis arra jártak, s vittek-e olyasmit, amit egyébként következmények nélkül vihetnek. Mint tudjuk, évente több százszor.

Rendért kiáltanak a kiskunlacháziak is. És ráadásul ezért még tesznek is valamit. Elmennek például a közmeghallgatásra, nem is kevesen, vagy ötszázan. S kijelentik, hogy nem adnának segélyt azoknak, akik amúgy maguk is tehetnének valamit a saját boldogulásukért. Sőt, horribile dictu, azt szeretnék, ha elköltöznének a településről azok a családok, akik képtelenek betartani az együttélés szabályait. Az Országgyűléstől pedig azt kéri levélben a képviselő-testületük, hogy szállítsák le a büntethetőség korhatárát 12 évre. Nem tetszik ugyanis a nagyközség lakóinak, hogy nemrég egy fiatalokból álló csoport lerángatott a kerékpárjáról és megalázott egy kislányt.  Kihallgatóik bizonyára tisztában vannak a kiskorú jogaival. Mármint a kiskorú elkövetőkével. Tudniillik, hogy büntethetetlenek. Ha rosszmájú volnék, azt írnám, hogy kedvükre garázdálkodhatnak.
A Providentért pedig szakad meg a szívem. A bank ebben a válságos időszakban is tisztes nyereséget könyvelhet el – na nem nálunk, hanem Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Romániában. Mexikóban. Mi meg csak a bajnak vagyunk, ha nem volna képzavar, azt írnám, kolonc a londoni pénzintézet nyakán. Felvettük a kölcsönöket az igazán jutányos, néhány száz százalékos teljeshiteldíj-mutatóval, aztán most nem fizetünk. Csak aztán nehogy úgy járjunk, mint az oroszok, ahonnan kivonult a bank. Mindenesetre megérdemelnénk. Abban azért reménykedem, lát még bennünk egy kis fantáziát a Provident, s talál még némi pénzt a zsebünkben, amit a heti adóslátogatóknak át tudunk adni.

Van viszont egy falu valahol az Északi-középhegységben, Szanticska, amely mintha nem is Magyarországon volna. A falu népe ugyanis legutóbb együtt költötte el a vasárnapi ebédjét. Egytől egyig mindenki ott volt. Igaz, túl nehéz dolguk nem volt a szervezőknek, nem laknak a községben többen tizenkettőnél. De akkor is. Legalább ők nem gondolnak tizenháromfélét, de ha gondolnak is, az nem jelenti azt, hogy ne tudnának leülni egy asztalhoz, s örülni egymásnak. Ráadásként még rokonokat, ismerősöket is hívtak, így összesen harmincketten hörpölték a húslevest a tíz méter hosszú asztalnál. Pedig a válságot ugyanúgy élik meg, mint mások az országban, de ez nem azt jelenti, hogy egymás torkának esnének – sőt! Együtt újítják fel például a falu egyik kápolnáját, ne csúfoskodjék szégyenszemre romokban. Dolgoznak rajta már vagy három éve, de nem baj, van idejük, ráérnek. Közben pedig néha együtt ebédelnek. Úgy látszik, így is lehet. Vigyázó szemünket Szanticskára vessük! Tanulhatunk tőlük.