Egy hét hordaléka

Névsort böngészek, 181 névből állót. A többsége teljesen ismeretlen. Nemcsak számomra, hanem a közzétevőknek is. Mert mit kezdjek avval, hogy „Kovács – 6-os kartonja egyelőre ismeretlen”? Róla csak ennyit tudott kideríteni az ’56-os Intézet, amely néhány nappal Nagy Imre miniszterelnök és társai újratemetésének huszadik évfordulója előtt nyilvánosságra hozta azok nevét, akik a Kádár-rendszer haldoklásának utolsó pillanataiban is információkkal szolgálták a még hatalmon lévőket. Sokat ártani már nem tudtak, többségük igyekezett az újratemetés előtt mérsékletre inteni annak a szervezetnek a döntéshozóit, amelybe beépítették. Mintha ugyan bármelyik komoly ellenzéki zavargásokkal akarta volna szennyezni a nap méltóságát! A névsorban azonban nem csupán ismeretlen „Kovács”-ok találhatóak, hanem néhány közismert alak is. Rájuk különösebben szót sem érdemes vesztegetni. Találtam azonban a nevek között egy olyant is, amelynek a felfedezése fájdalmas számomra. Vörös Vincére gondolok, aki a háborút követően a választásokat megnyert Kisgazdapártban harmadvonalbeli politikus volt, a rendszerváltás szele azonban az első sorba, a párt élére sodorta. Most is magam előtt látom magas alakját, amint aktatáskájával felvonatozik Baranyából. Általában teszetosza alaknak tartottuk mi, fiatalabbak, akik szerettünk volna a nagy múltú Kisgazdapártba életet lehelni, és azt gondoltuk, hogy az elnök körülményessége idős korának a rovására írható. Ma már tudjuk, hogy nem csak erről volt szó, abban a bizonyos táskában jelentéseket is hurcolászott. Mégsem tudok haragudni rá. Inkább szánom.

Besúgólista azonban természetesen nemcsak nálunk létezett, hanem például Erdélyben is. Megfigyelték a lelkészeket – s kik mások, mint éppen a társaik. Egy csokornyi nevet éppen a napokban hozott nyilvánosságra Tőkés László püspök. Az egyik besúgót dr. Bartha Tibornak hívják. A főorvos arról ismert, hogy Tőkés László húgát vette feleségül. Az ifjú férj nem volt rest, és a lakodalomról – mármint a saját lakodalmáról – is jelentett. A püspök feltételezi, hogy magát a frigyet is a Securitate hozta össze. Kíváncsi volnék, miképpen néz most a főorvos a felesége, gyermekei szemébe.

De vajon értékelik-e a mai fiatalok az akkori, rendszerváltás előtti fiatalok erőfeszítéseit? Egy friss felmérés szerint mindössze 51 százalékuk tartja jobbnak a mai rendszert, mint az előzőt. A létbiztonság és a megélhetés akkor volt kedvezőbb, a szórakozás és a felsőoktatás inkább ma, tartják. Az persze más kérdés, hogy az akkori létbiztonságnak milyen gazdasági ára volt. Mindenesetre ne csodálkozzunk a mai fiatalok véleményén, hiszen egyre többük réme a munkanélküliség és a kilátástalanság. Ami mégis reménységre ad okot, az az, hogy a demokráciát 41 százalékuk tartja minden más politikai berendezkedésnél előbbre valónak, míg a diktatúrát mindössze 14 százalékuk. Vagy ez utóbbi szám is túlontúl magas?

Itt a nyár, megérkeztek a romániai cigányok Berlinbe. Nincs ebben semmi különös, minden nyáron odautaznak, hogy kolduljanak. A berlini hatóságok pedig szokás szerint küzdenek velük, hiszen szeretnék, ha a parkjaik, ahol táboroznak, tiszták maradnának. Azt gondolhatnánk, evvel mindenki egyetért – ám dehogy. A romániai cigányokat jogvédők karolták fel, s vezetésükkel előbb egy üres épületet, majd egy templomot foglaltak el. A város szenátusa végül 250 eurót utalt ki mindegyiküknek, aki önként távozik. A pénzt felvették, ám repülőre egyikük sem szállt, viszont többüket látták Nürnberg környékén. Csak aztán ne csodálkozzunk, hogy a kontinensen egyre több az euroszkeptikus, akinek meggyőződése: olyan anomáliák érdekében, mint a cigányok szabad koldulása, nem érdemes fenntartani az uniót.