Borbulik a Dühöngőben

Balázs és Szilvia például kígyókat, teknősöket tenyészt. Igaz, látogatásunkkor a házaspár kertjében már egyetlen kígyót sem láttunk, csak hatalmas szudáni sarkantyús teknősöket. Hárságyi Balázs, aki tavaly óta tiszteletdíjas polgármester is, túladott rajtuk. Mert a borászat-vendéglátás mellett, amiből családja él, az idén, amikor Európa kulturális falujaként tizenegy hasonló rangú települést láttak vendégül, a kígyókra már nem maradt ideje.
– A tizenkét országot összefogó szerveződés falvaiból 370 lakosával a miénk a legkisebb. Az évenkénti meghívásban most mi lettünk sorosak, és pünkösdtől októberig óriási búcsújárás volt – mondja Rechnitzer Szilvia, a mozgalom hazai menedzselője. – Közben oviba hordtam Biankát, itthon elláttam a másfél éves Tamarát, besegítettem Balázsnak, marketingesként anyukám pécsi cégének, szerveztem a programokat, szóval eseménydús évünk volt. Az újbor Márton-napi ünnepéig, amikor megszenteli a pap a pincesor összeöntött borait, a cuvée-t, már csend lesz nálunk.
A pécsi születésű Balázs és Szilvia öt éve lépett ki a „pesti mókuskerékből” és költözött Dél-Baranyába. Régi, komfortosított házban kezdtek új életet, mint rajtuk kívül még sokan – hiszen a történelmileg sváb, ma is borászatból élő Palkonyán már több a gyerek, mint a nyugdíjas.
A házaspártól „Gerihez”, pontosabban Németh Gergelyhez megyünk, aki udvarán éppen agyagot tapicskál egy kádban. A masszával kemencét tapaszt, ezzel vakolja be majd a már csaknem kész házát is. A vegyész végzettségű, még nőtlen fiatalember budai zöldövezetben nőtt fel, de elmúlt tíz évét a Földközi-tengeren töltötte: hajószakácsként, búvároktatóként, matrózként. Törökországban és Egyiptomban is élt, ám a fővárosban nem óhajtott lakni egy percig sem.
– Nem embernek való környezet – summázza a véleményét. – Amikor hazajöttem, bejártam az országot, aztán tavaly szóltak az itteni haverok, hogy van egy eladó, lepusztult ház. Erre vágytam, mert a vastag vályogfalakat megtartva kedvemre átépíthetem. Lesz búbos kemencém, hajópadlóm, cserépkályhám, a kertben vetemény, gyümölcsfák. Állatokat is szeretnék tartani, de csak hobbiból, mert vegetáriánus vagyok. Közben kitanultam a cserépkályha- és kemenceépítést, kis szerencsével megélek belőle. Kacérkodom a borászattal is, ami itt szinte kikerülhetetlen. Csuda jól érzem magam a bőrömben. Az öregek tündéri jó fejek. És összeállt egy fiatal „törzsgárda”, akikkel a Koppányék Dühöngőjében esténként borozgatunk, dumálunk. Náluk minden este olyan, mintha vasárnap lenne.
A falu híres, műemlék pincesorán leljük meg Bóka Koppány Andrást és Györgyit, a feleségét. Naná, hogy borászokkal és borkóstolás közben! Különös párost alkotnak ők is. Koppány „óvó bácsi”, húsz éve óvodapedagógus szakon végzett, jóllehet csemetéin kívül egy napot sem töltött óvodáskorúakkal. Volt viszont lovász, régiségárus, a délszláv háború idején református misszióvezető. Most éppen bedolgozik a pincészeteknek, Györgyi meg családgondozó Németországban. Szőlőjük nincs, boruk viszont van, és felújított parasztházuk istállójából alakították ki a nevezetes Dühöngőt, a falu ifjabb generációjának törzshelyét. Ami egyébiránt inkább egy eklektikus szalon benyomását kelti. A falon régi festmények, a teret hatalmas dohányzóasztal uralja. Ódon székek, matuzsálemi korú rádió, kopott bőrgarnitúra és szocreál szekrénysor, utóbbi pohárszéknek kiváló. A Dühöngő helyi borversenyek színtere is, ahol néhány palack bemelegítő után afféle „ereszd el a hajamat” hangulatban születnek meg az eredmények…
Márton-napkor ehhez libacomb is dukál, melyeket újabban villányi sütödékből rendelnek, mióta a tavakkal körbevett Palkonyáról „száműzték” a libákat. A főutcán csapatostul masírozó gágogó szárnyasok vesztét igazából nem is a piszkításuk okozta a borút és Európa kulturális (kiglancolt) falujában, hanem a „Piroskák”. Azok a fapados, Bzmot jelzésű vonatok, melyek ma is Palkonya egyetlen vasúti összekötői Villánnyal. A libák valami különös okból nagyon utálták őket. A tehervonatokra rá se hederítettek, de amint feltűnt egy „Piroska”, egyszerre nyolc-tíz liba is nekirepült. Megelégelve a tollas galibákat, a vasúttársaság önkormányzati rendeletben kérte a libatartás szabályozását, és azóta már csak zárt portán akad belőlük néhány.
Na ja, más világ lett! – köhécsel a hideg konyhában a 82 éves Annuska néni, aki férjével, Hendinger Péterrel ma is svábul beszél. Annuska néni megérte azok temetését, akiket a háború után „büdös svábként” nem üldöztek el innen Németországba. Vagy éppen sikerült hazatérniük az orosz hadifogságból, mint neki, aki fiatalon öt évig gürcölt egy szénbányában. Miután hazajött és férjhez ment, albérlőként, fizetségért laktak szülei „eltulajdonított” házában. Napszámban, téeszben, állami gazdaságban „gályáztak”, de harminc éve végre megint saját házuk van. Két fiú, négy unoka – Annuska néni majdhogynem elégedett. Csepp üröm az örömében, hogy ma már talán tízen sem járnak a vasárnapi misére, pedig régen tele volt a templom. A gólyák maradtak itt a leghűségesebb „katolikusok”: még a háború végén telepedtek meg a kereszt alatt, felújításkor külön fészket is kaptak a munkásoktól. Milyen kár, hogy nem svábul kelepelnek!

Bohanek Miklós felvételei