Falra firkált Ágnes asszony

Geszt zsákfalu, a Komádit Sarkaddal összekötő országútról kell lefordulni keletnek, ha el akarjuk érni. A gyér forgalmú, kacskaringós út tipikus alföldi tájon vezet, csak itt kevesebb a szántó és több az erdő, a kaszáló, mint másutt. A kaszálókon ölyvek, vércsék és ismeretlen, nagy, fekete madarak. Talán sasok vagy kányák – és sokkal ijedősebbek az „ölyüknél”. Már messziről felrepülnek, és mennek neki az idáig kéklő hegyeknek, Romániának.
Hatalmas park fölött visz el az útjuk. Öreg tölgyek, hársak, szilfák maradnak el mögöttük, a fák közt pedig egy kastély, a kastély mellett meg egy házikó. Egyetlen terem csupán – de Arany János taposta a padlóját! A költő 1851-ben kerül Gesztre, hogy versírásra, irodalomra tanítgassa a Tiszák költőnek készülő Domokos nevű fiát. Közben persze ő is dolgozott. Seregnyi, ma is gyakran idézett verset írt itt, többek között a híres Ágnes asszony című balladát, aminek alakját egy helybéli parasztasszonyról mintázta. Bíró Erzsi volt az a csendes őrült, aki a patakban reggeltől estig az ura véres ruháját mosta. Szegény asszony még fiatal házasként, ötven évvel korábban „csapta meg kicsit” fejszével az emberét, aki rettenetesen részeges volt, megkeserítve az asszonya életét.
– Lakhatott volna Arany fenn a kastélyban is, de jobban szerette ezt a kis kerti lakot – nyitja az aprócska ház ajtaját a kastélyban működő általános iskola igazgatója, Brandtné Czirják Éva.
 Az egyszerű, fehérre meszelt teremben fényképek, kéziratok és valami megfoghatatlan, időtlen nyugalom. Arany gyöngybetűit keresem – a falon. De nem lelem, pedig a szájhagyomány szerint az éjjel eszébe jutó sorokat az ágya melletti falra írta fel a költő.
– Azt a házat sajnos a második világháború után lebontották – mondja a falu két helytörténésze, Erdős Pál és Kosztin Klára –, de nem sokkal utána a gesztiek csak azért is felépítették.
Itt bent csend van, kint viszont vidám kiabálás, a délelőtti nagy szünetben kergetőznek az iskolások. Nincsenek sokan, alig többen, mint száztízen. Gyönyörű környezetben, de meglehetősen mostoha körülmények között tanulnak. A kastély felújítására százmillió forint is kevés lenne talán, de tíznek is örülnének, hogy legalább a kerti terasz hat éve lezuhant tetejét visszaépíthessék. Ám semmi remény. Utoljára másfél évtizede költöttek tízmilliót az épületre. Azóta csendesen romlik a kastély, amit annak idején Ady konokul a rossz Magyarország jelképének tartott. A két miniszterelnök, apa és fia, Kálmán és István miatt főleg. Ady zseni volt, tán még a tévedéseiben is zseni, mint ahogy Arany is, aki a közeli Szalontáról költözött át Gesztre. Csendes, visszahúzódó emberként emlegetik ma is, aki az italt sem nagyon kedvelte. Egyszer azonban kapott egy korsóval a már akkor is híres geszti pálinkából. Megtudta ezt a kastély Angliából érkezett nyelvtanára, s alkut ajánlott. Megtanítja Aranyt angolul, ő meg tanítsa őt magyarra. Hozzá is kezdtek. De csak pár leckét vett az angol – ameddig a pálinka tartott. Ekkor így szólt a költőhöz: „ Miszter Arany! Ez nem igazságos. Én itt minden kocsistól megtanulhatok magyarul, de ön angolul csak tőlem. Én hát abbahagyom!” Abba is hagyta. Hogy aztán majd’ két évtized múlva egy budai kocsma küszöbén találjanak rá, halva.
A geszti pálinkának ma is jó a híre. Mi is beugrunk hát a főzdébe egy pillanatra, mielőtt az országhatárhoz mennénk, hogy megbámuljuk a nagyszalontai tornyokat. A főutcán álló szeszfőzde tornácán három férfi és egy nő. Az utóbbiak, Tárnok Andrásék a főzdések. A másik két férfi vendég, a távoli Berettyóújfaluból jöttek tíz mázsa cefrével.
– Messzi van ugyan, de már vagy hét éve hordom, mert itt a saját szilvájából főzött pálinkáját kapja viszsza az ember – nyújtja a kezét az idősebb vendég, Verebi Vince.
Beszédes, barátságos ember, Tárnok mester már nem annyira. Szűkszavúan felelget a szeszfőzés titkait kaparászó kérdéseinkre, csak akkor enyhül meg, mikor azt kérdi, hogy szeretem-e a tejet, én meg azt mondom, még a szagát sem.
– Jól van, akkor maga rendes, magyar ember – bólint, de el is komorodik gyorsan az arca. – Tudja, hány tehén van most nálunk? Talán ha tíz. Itt, ahol valamikor háromszázas csorda volt, gulya volt és csürhe járt ki a legelőre! De a falu létszáma is felére csökkent. Harminc éve még majdnem kétezren voltuk, most talán ezren. Tudják, mikor volt itt utoljára lakodalom? Mikor én nősültem… – nevet keserűen, és nevetnek a többiek is, hisz Tárnok úr elmúlt már ötven, felnőtt gyermekei vannak, így nyilvánvalóan nem az ő lagzija volt az utolsó.
A folyamatot azonban jelzi: Geszt rohamosan öregszik, ahová „természetesen” a diplomát szerzett fiataljai se jönnek vissza.
De azért nem kell feladni, még nem veszett el a remény. Mi is rábukkanunk egy fiatal párra, amelyiknek esze ágában sincs elhagyni Gesztet. Méghozzá hol találunk rájuk? A mezőn! Az árokparton ülve épp ebédelnek. A szomszéd faluból, Mezőgyánból ide nősült Szabó Antal ropogtatja kisfiával a csirkecsontot. Illetve már csak a kisfiú eszik. Most hozta ki az ebédet édesanyjával, aki nevetve csóválja a fejét.
– Itt érzi jól magát, a mezőn. Az apja mellett. Meg a kukoricakombájn kormányánál.
Szabó Antal autószerelőként kezdte, de utóbb Mezőtúron mérnökit is végzett, és most százhúsz hektáron gazdálkodik. De a két fiút világra hozó felesége is főiskolára jár, a szarvasi tanítóképzőbe – úgyhogy még sem teljesen igaz, hogy Gesztet elhagyja minden diplomás.
Hátha lesz, aki követi példájukat.

Ujvári Sándor felvételei