Tibet kínja, Kína baja

A külvilág elől „légmentesen” lezárt Tibetben Peking kéttucatnyi válogatott külföldi újságírót vitt körbe, hogy mielőbb elcsitítsa a nemzetközi felzúdulást. Március közepén ugyanis zavargások robbantak ki Lhászában, Tibet fővárosában. Peking szerint 22 kínait lincseltek meg – a tibetiek viszont azt állítják, a kínai biztonsági erők legalább 140 embert megöltek. Az eredmény szánalmas volt: a lhászai Csokang templomban az újságíróknak tartott hivatalos tájékoztatót buddhista boncok – szerzetesek – egy csoportja „zavarta meg”. Nem vagyunk szabadok, a dalai lámának semmi köze a zavargásokhoz – kiabálták, és többen közülük sírva fakadtak. A hét végén Kína diplomatákat utaztatott Tibetbe, szigorúan ellenőrzött körülmények között: akárcsak az újságírókat, őket is a biztonsági emberek terelgették.
A hivatalos verzió szerint a „dalai láma klikkje” felelős a történtekért. A dalai láma azonban nem akar mást, csak igazi autonómiát és tárgyalásokat. Minthogy szavai mindmáig süket fülekre találtak Pekingben, az elmúlt napokban már ő is keményen fogalmazott: kulturális népirtást, demográfiai agressziót emleget.
E titokzatos múltú és kultúrájú buddhista közösség a külvilág számára a kínai megszállás, a brutális elnyomás szimbóluma lett. A kommunista Kína 1950-ben rohanta le Tibetet, módszeresen felégette vallási kegyhelyeit és börtönbe vetette szerzeteseit. Csak kilenc évvel később, 1959-ben érzett annyi erőt magában a kínai hatalommal szemben tulajdonképpen eszköztelen közösség, hogy megkísérelje a szembenállást. Az eredmény: 1959-ben a dalai láma menekülni kényszerült – Indiába –, a megtorlás pedig állandósult.
Tibet határai nem az etnikai határokkal esnek egybe: ma a tibetiek több mint fele a tartomány határain kívül él: Nepálban, Indiában, és ami fontos: Csinghaj, Kanszu és Szecsuán kínai tartományokban. A mai Tibet tulajdonképpen az a terület, amelyet még 1912-ben a 13. dalai láma függetlennek kiáltott ki. Ezt a deklarációt Peking soha nem ismerte el. A Tibet felett az elmúlt ezer évben – kisebb megszakításokkal – gyakorolt (állítólagos) hatalma alapján saját területévé nyilvánította. A Nagy-Tibet álma azonban nem foszlott szét, ez pedig Peking legnagyobb félelme. Emellett félti a politikai tekintélyét, a nemzetközi hírnevét, a befolyását.
A bajok egyik gyökere a gazdaság. A tibetieknek az fáj a legjobban, hogy a betelepülő kínaiak (a hanok) a tibeti kultúrából és vallásból csinálnak idegenforgalmi bizniszt, miközben ők másodosztályú állampolgárok – övék a piszkos munka ősi földjükön. Abban a kínai gazdaságban, ahol két számjegyű a gazdasági növekedés és amelyben egyre inkább érdekelt a külföldi nagytőke – az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) szerint 2015-re a kínai gazdaság megelőzi az amerikait, 2030-ra pedig a világ termelésének negyedét adja.
Ehhez a fantasztikus teljesítményhez nagyon kell a sikeres olimpia és a piacokra áhítozó beruházók pénze. Az óriási és sokáig kiéheztetett kínai piac hatalmas kísértés, és bármilyen ellentmondásosan hangozzék is, hosszabb távon a gazdaság törvényei talán Tibet javát is szolgálják. A befektetőknek azonban most nem Tibet a fontos.
Csakhogy Tibet jelkép is, ezért Kínára „illendő” némi nyomást gyakorolni. Az olimpia szponzorai – Coca-Cola, Lenovo, Samsung, Volkswagen és még egy egész sereg – máris dollármilliárdokat fektettek az olimpiába, ezért hevesen ellenzik a bojkottot. Jó hírnevük viszont megkívánja, hogy kiálljanak az emberi jogokért, elítéljék a tibeti gyilkolást, a szabadságjogok eltiprását, és támogassák Tibet autonómiáját. Aki manapság a Nobel-békedíjas dalai láma ellen emel szót, annak a piacon befellegzett. Másfelől viszont az olimpia a nagy kapu, amelyen be lehet jutni a kínai piacra.
A tibetiek számára rossz hír, hogy a globalizáció elől menekülni nem lehet. Tibet sem maradhat érintetlen sziget a földgolyón. De lehet tenni azért, hogy szabadságban éljen és megőrizze hagyományait.

Ajtó az ismeretlenbe
Nagy talány, hogy az olimpia milyen mértékben nyitja meg az eddigi zárt társadalmat Kínában. Meglehet, hogy a kínai kormányzatnak sikerül alaposan megszűrnie mindazt, ami a világeseményen történik – bár az általános vélekedés szerint Pekingnek ez nem fog sikerülni. Ebben az esetben a következmények megjósolhatatlanok.
Egyes felmérések szerint – a sportolók ezrei mellett – mintegy 30 ezer újságíró utazik Kínába. Csaknem mindegyikük mellé legalább egy kínai kísérő vagy tolmács tartozik. A turisták számát előzetesen félmillióra becsülik, a kínai kiszolgáló iparban ennek többszöröse áll munkába. Az olimpiai láng májustól három hónapon át bejárja Kína összes tartományát: érinti Tibetet és feljut a Mount Everestre is.
A világ szeme – különösen a tibeti események óta – több hónapig szorosan Kínára tapad. A különös kínai kapitalizmus eddig leginkább az ország part menti vidékeit változtatta át – most az olimpia „hozadékaként” behatol a kínai szárazföld mélységeibe is. A kínai parasztnak azt magyarázzák szüntelen, hogy miféle előnyökkel jár a hőn áhított olimpia, s ezeket most a saját szemével is látni fogja a televízión. Az összehasonlítási alap önmagában felforgató erejű lehet.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) évekkel ezelőtt azzal indokolta, hogy Kínára esett a választása, mert így elérheti az ottani zárt társadalom megnyitását. Az USA Today című amerikai lap cikkírója szerint a NOB-nak most van oka a pánikra: volt bőven ideje arra, hogy Pekingtől kikényszerítse a világjátékok megrendezéséhez szükséges feltételek megteremtését – de nem tette. Késő bánat. Sem a NOB, sem a világ nem számolt azzal, milyen hatása lesz az olimpiának a hatalmas ország belső társadalmi rendjére, politikai berendezkedésére. Bármilyen ára is lesz, azt a sportolók és emberek milliói fizetik meg. Nem lehetetlen, hogy Tibet csak az első és csak az egyik szomorú esemény.
A NOB szerint az olimpia mindenképpen szolgálni fogja a zárt társadalom megnyitását. A kérdés az, hogy miként. A kínaiak egyelőre mélységesen elítélik a tibeti „szeparatistákat” – de már az olimpia megnyitásáig is többet fognak tudni róluk, mint korábban valaha is módjukban állt. Ahogy közeledik a megnyitóünnepség, úgy fog egyre tisztább képet alkotni a saját országáról egy átlagos kínai polgár. És nem tudni, hogy miként reagál majd.

A bölcsesség Óceánja
Őszentsége, ahogy általában nevezik a dalai lámát, ezt az intézményt 1391-ig vezetheti vissza. Tenzin Gyatso, a jelenlegi dalai láma csak a 14. a sorban. A tibeti buddhizmus gelugpa ágához tartozik, amelynek hagyományos szerepe az ország kormányzása. Nem valamiféle kinevezett személyiség, találomra választott ember, hanem olyan valaki, aki egy volt dalai láma reinkarnációja, akinek az a dolga, hogy újjászületve mozgásban tartsa az élet kerekét. A dalai azt jelenti, hogy óceán, a láma pedig az „újjászületett” kifejezést takarja: általában mégis a bölcsesség óceánjaként fordítják a nevét. A buddhizmusban nincs pokol: ha a láma meghal, valakiben majd újjászületik. A vallási vezetők őt keresik, az utódját, akiben újra megtestesült. A tibeti lámák kutatnak az álmokban, hogy nyomát leljék; a halott dalai láma elhamvasztásakor az is jelet mutathat, hogy milyen irányba száll a füst; döntő lehet, ha egy gyermek felismeri a halott dalai láma tárgyait. Végül a kutatók felkeresik a szent tavat, a Lhamo Lhatsót, és jeleket keresnek. A jelenlegi dalai lámát, Tenzin Gyatsót is a tó küldte látomások alapján találták meg – négy év keresgélés után. A dalai láma többször kijelentette: ha ő maga újjászületik, arra soha nem kerül sor Kínában vagy olyan országban, amely nem szabad. Kína – egy állítólagos régi precedensre hivatkozva – abba is bele akar szólni, hogyan jelöljék ki a dalai láma utódját. Hogy valóban így van, azt jelzi, hogy egy másik tibeti vallási méltóságot, a pancsen lámát Peking már „megtalálta”.

Peking okos, lesz olimpia!
A nemzetközi és a hazai súlyemelő szövetségek főtitkára, Aján Tamás évtizedek óta benne van az olimpiák sűrűjében. Szerinte amikor egy ország a világverseny fénycsóvájába kerül, sokan próbálják a globális nyilvánosságot a politikai érdekérvényesítésükre felhasználni. 1968-ban, Mexikóban a színes bőrű Tommie Smith és John Carlos a dobogón fekete kesztyűs kezeit emelte a magasba, így tüntetett a színes bőrűek kultúrájának megőrzése mellett. 1972-ben a palesztin „Fekete Szeptember” nevű terrorszervezet tagjai kilenc izraeli sportolót gyilkoltak meg. 1976-ban, Montrealban azért nem vett részt a sportolók egyharmada az ünnepélyes ceremóniákon, mert így tiltakoztak Új-Zéland ellen, amelynek csapata részt vett egy dél-afrikai rögbitornán. Aztán jött a sokat emlegetett Moszkva, majd Los Angeles. Ezután viszont békés olimpiák következtek: 1988-ban, Szöulban még az is szóba került, hogy Észak-Korea is részt vállal a lebonyolításból – de a végén csapata oda sem utazott, s távol maradt Kuba és Líbia is. Barcelona, Sydney, Athén pedig már csupa derű, béke és barátság. Aján Tamás szerint nincs veszélyben az olimpia, mert bölcs a dalai láma, és ugyancsak sok külpolitikai problémát oldott meg higgadtan Kína is. Ugyan a meghívó fél nem a rendező ország, azaz Kína, hanem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, s az sem mellékes, hogy a 204 nemzeti olimpiai bizottságnak egy évvel korábban kellett jeleznie részvételi szándékát – viszont ha jelentkezett, ott kell lennie, különben szankciókra számíthat. A pénz nem lehet akadály, mivel a NOB országonként 5 versenyzőnek és 3 kísérőnek ingyen biztosítja a részvételt. Aján Tamás ezekben a napokban éppen a részt vevő országok küldötteivel tárgyal Pekingben.
Ami a magyarok részvételét illeti, álljon itt Schmitt Pálnak, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének brüsszeli nyilatkozata: „Sok olimpiai bojkott volt már, de eredményt egyik sem hozott. A vesztesek mindig a sportolók. Ha a politikusok távol maradnak a nyitóünnepségtől, az az ő döntésük. A sportolóknak mindenképpen ott kell lenniük a versenyeken és a nyitóünnepségen is.”

Nagy tűzfal
Mikor a kínai újságíró bemegy a szerkesztőségbe és bekapcsolja számítógépét, bejelentkezéskor azonnal feltűnik a felirat: ma éppen miről nem szabad írnia. Amióta világ a világ – Kínában ezt a kommunista hatalomátvételtől, 1949-től számítják –, a cenzúra az élet része.
Az olimpia különleges kihívást jelent. Amikor Görögországban, Olümpiában a láng meggyújtásakor néhány tiltakozó megzavarta az ünnepséget a kínai képviselő beszéde alatt, a kínai televízió azonnal reagált és a képeket kivágta. A francia televízió ezután közölte, hogy nem közvetíti a megnyitóünnepséget, ha a képeit Pekingben cenzúrázzák. Számítani lehet arra, hogy a nagy televíziós társaságok követik a példát. Kína ezért pár hónappal a megnyitóünnepség előtt óvatosan megbontotta a nagy tűzfalat. Az internetes világban ez a módszer akadályozza, hogy nem kívánt információk ki- vagy beáramoljanak. Újabban Kínában is lehet olvasni a BBC oldalait – de csak angolul. Tibetben is rá lehet klikkelni néhány weboldalra, de ha az olvasó a részleteket akarná tudni, akkor csak üres oldalakat lát. Az internet szolgáltatóit kézben tartják Kínában, de fel kell szabadítaniuk a külföldi hírcsatornákat – ha csak nem akarják, hogy a nemzetközi média céltáblájává váljék.

Misa mackó győzött
Hatalmas erőket mozgósítottak a házigazdák a moszkvai olimpián, 1980-ban. Igyekeztek szívélyesek lenni, elhitetni a 81 ország csapatával: nem csorbult az olimpia szelleme azzal, hogy többek között Kína és az Egyesült Államok is távol maradt. A bojkott tényét Misa mackó szeretni való figurája is csak enyhítette. Mi, magyarok nem szerepeltünk rosszul, a közelmúltban elhunyt súlyemelő Baczakó Péter, a lövész Varga Károly, a tornász Magyar Zoltán, a hátúszó Wladár Sándor, a birkózó Növényi Norbert és Kocsis Ferenc, a kenupáros Foltán László és Vaskuti István aranyéremmel tért haza.
Magyar Zoltánt kérdeztem arról, mennyivel lenne szegényebb, ha vitrinjében nem csillogna a moszkvai arany?
– Sokkal! – vágta rá gondolkodás nélkül, és már sorolta is, mit adhat egy versenyző számára az ötkarikás verseny. Először is több mint húsz év munkája van egy győzelemben. Ennek a csúcsára meghatározott időben lehet elérni, négy évvel később már egyáltalán nem biztos, hogy olyan szintet képes produkálni egy versenyző. Így aztán az állatorvosként tevékenykedő bajnok bízik benne, hogy a világ végre felnőtt, tanult abból a leckéből, hogy a tüntető távolmaradás semmit nem old meg, viszont tönkretehet sok ezer reményteljes karriert. Az 1984-es Los Angeles-i világversenyen ugyan már nem vett volna részt, de utódja, Guczoghy György talán egy aranyéremtől esett el a bojkott miatt.
Csötönyi Sándor, az Európai Ökölvívó Szövetség és a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke ugyancsak rossz emlékeket hordoz 1984-ről, amikor versenyzőink itthon maradtak. Mint mondta, talán soha nem volt olyan erős bunyós válogatottunk, mint Los Angeles évében, hiszen többek között Váradi, Botos, Füzessy, Somodi, Lévai, Alvics várt bevetésre. Hogy milyen sokra hivatott volt a gárda, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kubából, a szocialista országok pótolimpiájáról négy éremmel tértek haza. A csalódást hozó bojkottunk miatt többen be is fejezték a versenyzést.
– Egy sportoló számára gyilkossággal ér fel a távolmaradás! – zárta indulatosan a vélekedését a szakember. Ebben az is benne van, hogy ismét reményteljes csapattal készülünk Pekingre.

Fotók: Europress, Reuters, Shutterstock