Szakszervezeti dáridó

Ha jó szándékkal közelít az ember, csak nem tud rendet tenni gondolatai között, ha a közlekedésiek sztrájkját nézi. Van benne valami ősi, nemes erő, ha az ember a jussáért a legkeményebb fegyverhez, a sztrájkhoz folyamodik. Ez a szakszervezet nagy pillanata is, amely végre felmérheti erejét, és megmutathatja a világnak: a 21. században is érezhető a nemes pátosz, mely körülfogja a szervezett dolgozók hadát.

Rendben is lenne, ha a szervezett dolgozók hadát történetesen nem 24 szakszervezet fogná keretbe, megannyi érdektől, eltérő vágytól vezetve. Hogyan lehet 24, különböző szervezettel tárgyalni, egyezségre jutni, alkudozni, hogy mindenki úgy érezze: igazán ő a fontos, az ő tétje az elérhető siker? Sehogy. Mint ahogy fájdalmas az is, hogy ezek a szakszervezetek szinte kizárólag az állami vállalatokkal, tehát az állammal szemben mutatnak erőt. Fogalmazzunk fájóan egyszerűen! Vannak közlekedési vállalataink – például: MÁV, BKV –, melyek évente tízmilliárdokat, sőt lassan több mint százmilliárdot visznek el a költségvetésből, közös kasszánkból. És most nekünk azért kell szurkolni, hogy a világgazdasági válság minden nyűgét elszenvedő ország még többet tudjon költeni ezekre a monstrumokra, hogy az ott dolgozók jobb körülmények között élhessenek.

Fura, kettős érzés ez. Őszintén szeretném, ha minden dolgozó többet kapna, és őszintén utálom, hogy a büdös, használhatatlan, darabokra eső vonatokra, buszokra, villamosokra évről évre több megy el az én adómból is.

Ha elgondolkodnék, hogy inkább szeretem vagy inkább nem szeretem a sztrájkot, elég kiállnom 20 percre a zuhogó hóba a buszmegállóban, és könnyező szemmel állapíthatom meg: képtelen vagyok rokonszenvezni velük. Forr a düh bennem: én, az utazó, akiért megalkották a rendszert, itt állok összefagyva, elhagyatva, a kutyát se érdekli, mi lesz velem. Arról már szót se ejtsünk, mibe kerül nekem, cégemnek, szeretteimnek, hogy 2-3 óra alatt jutok el oda, ahova 10 perc alatt is lehetne, milyen stressznek van kitéve 2-3 millió ember. És végső soron miért? Az utolsó napokban már csak 1000 forintos melegétel-utalványokról vitatkoztak.

Arról már nincs is mit mondani, amikor a bárgyú mosolyú vasutas-szakszervezeti vezető oda-odaugrál a kamerák elé, hogy bejelentse: ők is szolidárisak. Már kérdezni sem kell, kivel. Mindenkivel, akinek baja van a kormánnyal, cégével, vagy általában a világegyetem keringésével. Józan kollégái szerencsére csak legyintenek, és percek alatt összeomlanak a vasutassztrájkok.

Igenis tudok lelkesedni a sztrájkért, ha olyan, ami egy fejlett demokráciától elvárható lenne. A felek megegyeznek, hogy melyek az elvárható szolgáltatások, és én tudomásul fogom venni, hogy 4 busz helyett csak 2 jár. Mindkét fél pontosan megjelöli, miért mennek csatába, ekként felmérhetővé válnak a találkozási pontok. Nálunk azonban született egy használhatatlan sztrájktörvény, melyet a politika nem akar módosítani. Így pünkösdi királyok napokra a közfigyelem középpontjába kerülnek: folyik a szakszervezeti dáridó.