Japánkert édesszájúaknak

– Sajnos, az egyik eltörött – mentegetőzik Kovács János, a kiskunfélegyházi cukrász, amikor belépünk a családi házba, ahol a huszonegy éves fiatalember a szüleivel él. A négy évszak témájára készült ehető szoborcsoport egyike törött el, amellyel aranyérmet nyert a tiszaföldvári cukrászversenyen.

De van már új mű is: a fal mellett görög oszlopra hajazó posztamensen áll egy kompozíció. Vízinövények között halak úszkálnak körbe egy ormótlan lándzsát. A marcipánhoz hasonló anyagból készült szobor a Duna Televízió felkérésére készült: a hullámok a televízió logóját, a lándzsa meg a Kiskunságot szimbolizálja – igaz, hogy az összefüggést még a Duna Televíziónál sem ismerték fel, ezért a szobornak inkább a Japánkert címet adták.

Kovács János kezdetben nem volt oda az iskoláért: az ambíció igazán akkor támadt fel benne, amikor országos tanulmányi versenyen szabadult a szakiskolából. Ezután fedezte fel magának a cukrászartisztikát, ami a gyakorlatban az alapanyagok művészi formákba rendezését, amolyan ételszobrászkodást jelent. Mentort is talált magának a budapesti Wenczelné Vígh Maya mestercukrász személyében, és egyre bonyolultabb, összetettebb dolgokat sikerült készítenie.

– Isomalttal dolgozom – magyarázza Kovács János, mikor arról kérdezem, miből készülnek a fél asztalt beterítő, törékeny művek. – Ez jobb, mint a cukor, mert nem szívja fel úgy a párát. Ráadásul a cukor megsárgul, az Isomalt pedig fehér, így bármilyen színűre meg lehet festeni.

A műhelyben rögtön meg is olvasztunk egy adagot a fehér porból: a cukrász ügyes kézzel nyújtogatja, selymesíti a létrejött puha anyagot. A belekerülő légbuborékok miatt az átlátszó massza hamar fehér színt kap. János engem is megkínál a lehetőséggel, hogy a nyolcvan Celsius-fokos guzmicsot alakítsam. Hamar kiderül, hogy nincs éppen cukrászkezem: amíg dolgozni lehet az anyaggal, addig éget, azután pedig merev, mint a gereblyenyél. János kezében hamar kialakul egy kis virág, bibével, porzóval, levelekkel.

A cukrász fiú huszonegy éves korára már megjárt több cukrászdát és éttermet is, de legszívesebben az ételszobrászkodással foglalatoskodik. A versenyzést befektetésnek tekinti: azt reméli, hogy ha sok helyen megmutatja magát, talán újabb lehetőségeket teremt maga körül. Nyilvánvaló, hogy egy alkalmazott cukrász élete nem éppen kéjmámor, és ebből a helyzetből igyekszik kitörni kreatív munkáival. Például azzal a pávával, amelynek minden tollát külön készítette el, és amelybe nagy tételben ölte bele az egyébként rendkívül drága Isomaltot.

– A jelenlegi munkahelyemen sok tekintetben támogatnak, elengednek a versenyekre, tanácsokat kapok, ezzel együtt a versenyzés anyagi feltételeit nem könnyű megteremteni – mondja erről János.

A cukrász álma vagy egy olyan cég, amely kizárólag hasonló ételszobrokat állít elő, vagy egy saját cukrászda megnyitása lenne. – Minőségi dolgokat szeretnék készíteni, nem vajkrémes süteményeket – magyarázza János. Még mindig az utóbbi verzió tűnik valószínűbbnek, mivel ezekre az aprólékos kézi munkával készített dolgokra nincs akkora igény a piacon, amit a meglévő cégek ne tudnának kielégíteni. Ennek ellenére János nem adja fel: a pávát hamarosan Budapestre viszi egy cukrászati kiállításra.

– Sose árt, ha sok aranyérmem van, előbb-utóbb hasznot kovácsolok belőle – mondja bizakodva a cukrász fiú, miközben elhagyjuk az édes szoborparkot.