Gombatámadás: Candida-napló 1.

A hasmenés mindig baljóslatú. Ha csak rágondolok, beugrik a diétás sós krumpli forgácshoz hasonlító íze, a hús- és joghurtevés iránti olthatatlan vágy, és a kilométerben mérhető elhasznált vécépapír. Nem elég a társasági élet hiánya, a folytonos folyadékpótlás vagy az inzultáló haszubogás… Nem! Számolni kell az orvos által felírt antibiotikumok mellékhatásaival is. És most nem a fejfájásra meg a szédülésre gondolok, még csak nem is az Achilles-ín szakadását ecsetelő ötbekezdéses tájékoztatói leírásra (merthogy van olyan is). Sokkal inkább - és most férfiolvasóink csukják be szemüket - a hüvelygombára.

Érzékenység, méghozzá hiperérzékenység! Miért ne fordulna ez elő éppen nálam?

Az első „gombatámadást” nyáron kaptam. Habár egy hasmenéses nyavalyán voltam túl, mégsem erre gyanakodtam, hanem az évszak slágerére, az uszodára. Az orvos felvázolta, hogy ilyen fertőzés a helytelen tisztálkodással (hátulról előre történő altáji törlés) könnyen beszerezhető, de sem a hüvely pH-értékéről, sem a gyógyászati készítmények mellékhatásáról, sem a tangaviseletről nem esett szó.

Az első visszaverési kísérlet: szájon át szedhető bogyó, kézben azonnal olvadó kúp, új intim lemosó, szextilalom, szép, de műszálas alsóneműk száműzése. Oda a csáberőfokozó a kis piros masnijával, meg a gyöngyökkel kirakott ezüstpillangós ártatlanságmímelő is. Helyette divatba jött polcaimon a Briget Jones-féle „mára megteszi” bugyi. Nesze neked önbizalom. Arról olvastam, hogy a Candida depresszióra hajlamosít, meg hogy libidóvesztéssel jár ez az időszak, na de hogy lenullázza azt is, amit épphogy összekapar az ember...

Néhány hónap múlva újra a rendelő 5 négyzetméteres folyosóján kuporogtam elkenődött arcú nőtársaimmal, akiktől még véletlenül sem kérdem meg, mi bajuk. Hiszen, mi van, ha egyikük épp eladónő a kedvenc ruhaboltomban, s amikor majd onnan kilépek, csípős megjegyzéseket tesz rám a kollégáknak, miközben azt próbálja beadagolni, hogy egy ismerősétől hallotta? Lehet, hogy a Candida nyomorba dönt, de nem butít! Összeesküvés-elméletekkel barázdálom kérgesebbé agyamat.

A személyes kontakt helyett arctalan sorstársakat fürkészek az interneten, és találok is. Mennyi ötlet, leleményesség, kísérletező kedv! A millió tipp közül a kedvencem, hogy áztassak be egy tampont kefirbe, majd a felhelyezést követően már mehetek is az uszodába. Ezt a tanácsot mintha az ókori Egyiptom varázslókönyvének fogfájásűző bekezdéséből merítették volna. Az ősi legenda szerint ugyanis, ha egy döglött, hosszában ketté vágott egeret teszek arra az arcfelemre, amely oldalon a fogam fáj, a baj megszűnik!

A candidás blogbejegyzések egyébként mindent tarolnak. Anno még az új Suzuki Swift fóruma sem tudta lehajrázni, pedig a kis „Dumbó”-ért rajongtak a fiúk.

A doki könnyen lerázott, mondván, ezek a gombák bizony makacsok, nehéz tőlük megszabadulni. Az első orvosom akkor vált gyanússá, amikor az asztalánál ülve mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel: hová járok főiskolára, milyen környéken lakom stb. Aztán alulnézetből mintha beugrott volna neki, hogy ki vagyok. Vajon az arc vagy a szeméremdomb borotválási mintája jegyezhető meg nehezebben egy nőgyógyásznak? Vélhetően az arcommal volt a probléma. Új embert kerestem, akit a páromon kívül két lábam közé egyedi betekintési engedéllyel ruháztam föl.

Az új nőgyógyászom nem írt várólistát, érkezési sorrendben fogadta a pácienseket. Első alkalommal 3 és fél órát vártam a magánrendelésen! Ha terhesen mentem volna, biztosan megszülök. Az ok ugyan nemes, de ilyen körülmények között nem emberi: félórás lelkizés az életről. Személyem vesézése akkor vált érdekessé, mikor a doki az étkezési szokásaimról kezdett faggatni. A Candida-diétáról olvastam már, sőt egyik ismerősöm szenvedett is vele. Talán épp ezért viszolyogtam 50 kilósan belevágni.

Látogasson vissza honlapunkra holnap délután 14 órakor, hogy elolvashassa cikkünk 2., befejező részét!