Adrenalin nélkül nem megy

Gyerekkorában furcsán nézett rá a környezete. Hiába próbálták, nem volt olyan skatulya, amibe bele tudták volna tuszkolni. A mindig kitűnő tanuló lánnyal nem tudtak mit kezdeni, hagyták, hadd menjen a maga útján. Érettségi után rögtön felvették az orvosira. A segítés annyira uralta az életét, hogy még nem volt orvos, amikor az egyetemen már elkezdett mentőzni. Aztán ötödévesen végérvényesen eldöntötte: katonaorvos lesz. Az egyetem befejezése után letette az orvosi esküt, pár hét múlva a katonait is.

Szentkirályszabadjára került, a légierőhöz. Rögtön megérezte, mennyire más világ ez, mint a civil orvosoké:
– Ez fontos tanulóhely volt, meghatározta a későbbi sorsomat. A legszívesebben már akkor Afganisztánba mentem volna, de Koszovóban akut orvoshiány volt. Így kerültem arra a helyre, amit tiniként láthattam a tévében – mesél első missziós élményéről az orvos őrnagy. – Itt minden élesben ment. Fél év alatt annyit dolgoztam, mint amennyit azelőtt még soha. De nekem erre van szükségem, végre igazán katonának érezhettem magam. Nem is akartam hazajönni. A misszió után letettem a honvédorvostan-katasztrófaorvos szakvizsgát, majd a pápai reptérre kerültem. 2007-ben jelentkeztem Afganisztánba, ahol a Tartományi Újjáépítési Csoportnál dolgoztam. Főként katonákat láttunk el, és olyan civileket, akiknek a kapcsolattartás szempontjából fontos szerepük volt. Akkor még nem találkoztam igazán éles helyzettel. Amikor másodszor mentem ki, öngyilkos merénylős támadás történt egy rendőr-főkapitányságon. Egy magyar katona könnyebb, egy amerikai súlyos, másik kettő halálos sérülést szenvedett. Hozzánk került a súlyos sérült is. Sikerült stabilizálni az állapotát, helikopterrel jutott el a kórházba. Akkor éreztem igazán azt, hogy orvos vagyok.

Löcher Zsuzsanna olyan átéléssel mesél a kávézóban, ahol találkoztunk, mintha most is Afganisztánban lenne. Ez az az adrenalin, ahogyan megfogalmazza, ami nélkül nem lehetne csinálni. De kell mellé a szakmai felkészültség is. Ezt érezte, amikor harmadszor járt Afganisztánban.

Ott dolgozott tavaly augusztusban is, amikor a tálibok megtámadtak egy magyar konvojt. Pappné Ábrahám Judit a helyszínen meghalt. Kolozsvári György fejsérülését Löcher Zsuzsanna még ellátta; ő itthon halt meg a Honvéd Kórházban. Volt még két könnyebb sérült, akiket szintén a helyszínen kellett megvizsgálni.
– Nyakig véres voltam, mire visszaértünk a táborba – idézi föl a nehéz órákat a doktornő. – Volt, aki akkor nem állt velem szóba. Pár percig valószínűleg én jelentettem nekik a halált…

A hétköznapokban Székesfehérváron, az MH Összhaderőnemi Parancsnokság Egészségügyi Főnökségének főtisztjeként szolgál. Az iroda azonban neki nem lenne elég, havonta egyszer a Máltai Mentőszolgálatnál mentőzik, kétszer pedig a Honvéd Kórházban ügyel. Igaz, nem nagyon léteznek számára hétköznapok, több mint tíz éve a Pannon Kutyás Kutató-Mentő Csapat tagja, három mentőkutyája van. Hat évvel ezelőtt a mentőkutyás világbajnokságon romkutató kategóriában egyéniben kilencedik, majd 2008-ban a csapat-világbajnokságon első helyezést ért el Korgó nevű kutyájával. Ott volt kétszer Indonéziában orvosként és Pakisztánban mentőkutyásként a több ezer áldozatot követelő földrengés után.

– Kiképzéssel is foglalkozom – mondja a 36 éves őrnagy. – Azt tanítom, hogyan lehet a háborús, taktikai körülmények között gyógyítani. Emlékszem, egyszer összepakoltam karácsonykor. Úgy volt, hogy megyek Iránba túlélők után kutatni a földrengés helyszínén. Váratlanul lefújták az akciót, nagyon megviselt. Édesanyám nagyon aggódik értem, de igen bölcs, tudja, hogy ez az életem. Szerencsés vagyok, mert a hobbim a munkám.

A gyógyítás mellett a zene is nagyon fontos Löcher Zsuzsanna életében. Gyermekkora óta hegedül, a Budafoki Mozart Ifjúsági Zenekar tagja. De hogyan képzeli el magát 50 éves korában? A gyerekeit szeretné látni, amint kutyákkal rohangálnak a kertben. Addig azonban még egy afrikai misszió talán belefér az életébe...