Boldó és Bencó 10.

Nem vitatom, hogy a napi stressz, a munkahelyi nyomás, a határidők hihetetlen energiákat követelnek a teremtés koronáitól, és „ennyire” futja. De hogy az én egyhangú családanyai létem mégis nagyobb megmérettetés, azt abból szűröm le, amikor Laci reggelente egyáltalán nem vonakodva pattan az autóba, hajtja „csumára” a rádiót, s indul munkába. És hagyja maga mögött a nem ritkán ordító Boldót és Bencót, a reggeli utáni csatateret a konyhában, a halomban álló szennyes ruhát, a vasalnivalót, a főzést (arról nem is beszélek, hogy naponta ki kell találni, mi kerüljön az asztalra), a takarítást, a bevásárlást.

Természetesen szó sincs arról, hogy sajnáltatnám magam, de egy múltkori eset elgondolkodtatott. A szülői energia-befektetés és az elismerés mértéke miért fordítottan arányos egy hároméves, pontosabban Boldó számára.

Történt egy békés, boldog családi vasárnapon, hogy bejelentettem: ma nem tudok főzni, mert egy szakdolgozatot kell kijavítanom, megígértem, s csúszom a határidővel. Laci mondta, semmi gond, a fiú szekció megoldja a problémát. Gondoltam, odakozmált rántotta lesz az ebéd, de nem számít, egyszer felrúghatjuk a vasárnapi étrend hagyományait, ami a húslevesben és a rántott húsban (esetleg a pörköltben) csúcsosodik ki. Amikor Laci közölte, hogy a két fiúval „alapanyag-beszerző körútra” indul, elbizonytalanodtam férjem konyhai képességeivel kapcsolatban. Mármint hogy eddig alulértékeltem azokat.

Belevetettem magam a szakdolgozat javításába, s csak akkor ocsúdtam föl, amikor Boldó szólt, hogy „Anya, kész az ebéd!” Igen, mostanában erre vágyom, leülni a megterített asztalhoz, noha imádok főzni. „Anya, boldog spagettit csináltunk Apával, én voltam a kukta. Szedj nyugodtan, van bőven!” (Ez utóbbi mondatot az én drága elsőszülöttem mindenkinek elmondja, családtagnak és vendégnek egyaránt, akkor is, ha fél adag van a fazék alján.)

Igen, bolognai spagetti, még szeretem is. Ízlelgetem a konzerv szósszal leöntött, túlfőzött tésztát. „Ugye, milyen finom, Anya?” „Igen, kicsim, nagyszerű, ilyen finomat még életemben nem ettem!” Az ebéd valóban felülmúlta az iskolai menzák színvonalát, még darált húst is főzött bele a „fiú szekció”, parmezán sajtot reszelt hozzá. Meg hát az az érzés, hogy mekkora szeretettel főztek nekem, a narancsos kacsasülttel sem vehetné fel a versenyt!

„Anya, ez nagyon jó. Apa a legjobb szakács a világon, ilyen finomat még Te sem tudsz. Ezután főzzön Apa!” – jelentette ki Boldó. Egy pillanatra megállt a villa a kezemben. Tudom, hogy csak hároméves, de azért mégis vannak határok. A legjobb? A világon? Ráadásul szakács!? Hát ilyen könnyű babérokat szerezni! A fél életemet a konyhában töltöm, de az állhatatos munka egy szemvillanás alatt, ráadásul egy spagettinak köszönhetően, semmivé foszlik...