Boldó és Bencó 9.

Az örök klasszikusra, hogy „miért fúj a szél”, a mai napig nem tudom az egzakt választ. Amikor Boldó háromévesen azt kérdezte, hogy „Anya, a kenyérmezei csatában ki volt a magyar vitézek kapitánya?”, minden addigi, kemény munkával összeszedett tudásom egy másodperc alatt semmivé foszlott. Mit fog kérdezni öt év múlva? – suhant át az agyamon.

Mert eddig azt hittem, történelemben otthon vagyok, de ha kémiából, biológiából, fizikából, csillagászatból vagy matematikából teszi fel a legegyszerűbb, mondhatni, hétköznapi kérdést, menthetetlenül megbukok. Most már történelemből is, mert a haditechnikából, páncélos sisakok fajtáiból régen a topon kéne lennem, de képtelen vagyok fejlődni, lépést tartani Boldóval.

Hihetetlen éleslátással szemléli a környezetét, s ahogy felfedezi azt, rájövök, hogy a legegyszerűbb kérdésekre sem tudom a választ. Csak élek bele a vakvilágba. Életemben először ő tette fel azt a kérdést, hogy Lolkának és Bolkának hol vannak a szülei. Hogy a csudában élhet két iskolás gyerek egyedül, miközben szervezi az életét, megfőz, bevásárol, lakást tart fenn stb. Ez nekem soha nem jutott eszembe, nem hogy háromévesen, mint neki.

Viszont amitől Boldó néha az őrület határára kerget, az a nemrég kezdődött játéka, hogy ki vagy mi mit mond a másiknak. Például a levesben a borsó a sárgarépának, ha együtt kerülnek a kanálra. A szék az asztalnak, ha összekoccannak. A méhecske a virágnak. A szemüveg a szemüvegtoknak. A bal cipő, ha a jobb az előszoba másik sarkában landol. A postaláda a leveleknek. A vár, amikor megtámadják a „törökök”. A kifli, amikor félbe vágom egy késsel. És amikor naponta hatszáznegyvenkét ilyen kérdés hangzik el, akkor egy idő után rávágom, hogy nem mond semmit, megnémult, elment a hangja a kiflinek, a cipőnek, a sárgarépának, az asztalnak, a szemüvegnek, néma csönd uralkodik a világban. Akkor csak annyit mond: „Jól van, anya, majd én beszélek helyettük…”