Mindhalálig léghajósok

Nyeglén kérdi a kamasz fiam, hogy miért mindig a lányokat ünnepeljük. Márciusban a nőket, aztán május első vasárnapján az anyákat köszöntjük. Kapásból magyarázom neki, hogy a gyermeknek életet adó nők önfeláldozását, fáradozását értékeli a férfiak társadalma, és igazán megérdemeljük azt az egy-két alkalmat. A férfiak hol magasztosan, hol lemondóan azt tartják: a történelem arról szól, hogy a nők babát akarnak. Kérdem én: mi lehet fontosabb annál, mint hogy egy új lény megfoganjon, majd egy apró ember elégedetten, békésen pislogjon ki a kiságyból.

– Lelkünk háza a születés utáni első három évben felépül. Az anyánktól függ, hogy egész életünkben milyennek látjuk magunk körül a világot. Az anyatejjel nyeljük magunkba, hogy jó-e ez a világ, és én benne egy szerethető lény vagyok-e – magyarázza Bagdy Emőke pszichológusprofesszor, a Mesterkurzus-sorozat előadója. Az a baba, akit az első hat hónapban sokat hordozott a mamája, később is biztonságosan kötődik másokhoz – a párjához, a saját csemetéjéhez. Ám aki mellett nem volt ott a mamája, mert nem akart vagy nem tudott, mivel rohant dolgozni, az felnőtt korában is hordozza a hiányt.

Annak a gyerkőcnek viszont, aki elég szeretetet kapott, szinte „golyóálló” lesz az idegrendszere. Aki ilyen batyut hozott otthonról, később is dacol a nehézségekkel, és derűs önbizalommal vívja meg harcait. A kismamákon és nagymamákon múlhat, hogy a következő nemzedék zaklatott, érzelmileg sivár lesz vagy ellenkezőleg, egészséges lélekkel, bizakodva tekint a jövőbe. Kérdés, kapnak-e ehhez segítséget.

Az anyák aggodalma, teherbírása végtelen. Ne mosolyogjuk meg őket, ha az ötvenéves csemetéjükre is rákönyörgik a sálat. Hogy is írta Örkény István? Ők azok, akik „egy léghajót elkormányoznak a szeretet erejével, ha rajta utazik a gyermekük”