Rakétaként röpítő álmok

Könnyű legyinteni, ha a szemünk fénye a szobájába zárkózva arról ábrándozik, hogy olimpiai bajnok vagy épp filmcsillag legyen. Ám mielőtt azzal torkolnánk le földhözragadtan, hogy álmodozás helyett magolja be a fizikaleckét, számoljunk tízig. Hírességek életéből kitűnik: egy valódi, erős gyerekkori álom olyan hajtóerő lehet, ami felér egy rakétával. Igaz, a dolgok néha nem úgy sültek el, ahogy kigondolták...

Nyomorúságosabb sorsot el se képzelhetünk, mint amilyen szegény Charlie-é volt. Az apja egyéves korában elhagyta a családot, neki pedig már ötévesen be kellett ugrania egy zenés szerepbe az anyja helyett, aki elvesztette a hangját. A nyomornegyedekben és árvaházban felnőtt fiú nem festett nagyvonalú ábrándokat: csak azt szerette volna, ha van egy apa, aki oltalmazza őt. A valóságban ez sem adatott meg neki, hát harmincesztendősen, filmben élte újra a gyerekkorát és teremtett magának egy apafigurát. Így született az 1921-es némafilm, A kölyök – egy csavargó és egy elhagyott gyerkőc egymásra találásának könnyes története. Az egykori lelenc Charlie Chaplin volt, aki 1917-ben már egymillió dolláros szerződést írt alá, mégis megmaradt csetlő-botló, lúdtalpas kisembernek. Így nyilatkozott: „Azért jöttem, hogy megnevettessem a szenvedőket!”

Ha már a filmvilágnál tartunk, lepődjünk meg a mai csillag, Angelina Jolie sztoriján. Ő nem arról álmodozott kislányként, hogy Brad Pitt veszi el, hanem arról, hogy temetkezési vállalkozó lesz. Egy temetésen ötlött a fejébe: a búcsúztatás szertartását ő sokkal jobban, méltóbban szervezné. Manapság morbid vágyait vérfagyasztó akciófilmekben éli ki. Furcsa álmokat dédelgetett Peter Jackson, a Gyűrűk ura filmtrilógia Oscar-díjas rendezője is. Kilencesztendős kora óta arra vágyott, hogy vászonra vigye az óriásgorilla, King Kong történetét. Több sorskanyar után, 2005-re sikerült neki. Peter Jackson 17 éves volt, mikor bekopogott egy filmes céghez állás reményében, de rövid úton kidobták. Miután kasszasikert aratott a Gyűrűk urából készült filmekkel, visszasétált kamaszkori kudarca színhelyére, és nemes egyszerűséggel felvásárolta a vállalatot.
A gyermeki fantázia nem ismer határokat. Valamikor a múlt század elején a debreceni református kollégium két diákja azon vitatkozott, hogyan érhetnék el a Holdat. Bay Zoltán, a későbbi neves fizikus, akit hazánkban, illetve Amerikában végzett kísérletei tettek híressé, azzal érvelt, hogy e hatalmas célt csak a tudomány segítségével érheti el. Padtársa, Szabó Lőrinc viszont úgy kontrázott: ilyen messzire csak a költészet szárnyán juthatunk.

Bay Zoltán már kicsi korában arról faggatta lelkész édesapját, vajon ha felmászna a gyulavári templomuk tornyába, onnan megérinthetné-e a Holdat. Bár az apja nem sok jóval biztatta, a fizikus tervét később mégis siker koronázta. Radarkísérletei abban csúcsosodtak ki, hogy 1946-ban az általa küldött hullámok eljutottak a Holdra és visszaverődtek onnan. Az első eset volt, hogy az ember „elért” egy földön kívüli tárgyat.

Azért a költő sem adta fel! A vasúti fékező fia, Szabó Lőrinc gyerekkori álma a tenger volt, és nemegyszer el is jutott az Adriára. Legszebb verseit a tenger hullámai és kabócazenés éjszakák ihlették. Rendes apa lévén fiának, Lócinak is megmutatta a világ csodáit. Az égetnivaló kölyök csínytevéseiről írt Lóci-versekből máig tanulhat az ingerült, kimerült szülő. Szabó Lőrinc nemcsak arra volt képes, hogy magasba emelje az elnyomott kis „törpét”, hanem arra is, hogy bohóckodásból órákig együtt röfögjön vele. Az élményt nem szégyellte versben megosztani velünk: „Lóci játszott, s én nem sajnáltam, hogy a napom elment vele”.

Hát ebből merítsünk türelmet a gyereknaphoz.