Magyar narancs a jégen

Aki megtalálta a stadion területén az eldugott sufnit, a gyakorló jégpályát, az a helyszínen győződhetett meg róla, hogy a szervezés csillagos ötös volt, aki a televízióban követte a küzdelmeket, azt hihette, valamelyik jeges nagyhatalom volt a házigazda, annyira elegánsan és nagyvonalúan mutatott az egész. Azok viszont, akik valamicskét konyítanak ehhez a látványos, cikázó sportághoz, tudják, hogy nálunk a rövid pályás gyorskorcsolya - a magyar narancs: kicsi is, savanyú is, de a miénk!
Milyen is hát pontosan ez a magyar narancs ízű rövid pályás gyorskorcsolya? Először is adva van a klímánk, ami sok mindenre alkalmas, de isten szabad ege alatt a korcsolyázásra a legkevésbé. Elvégre mifelénk nagy szó, ha bejelentik, rá lehet menni a tavak, folyók jegére. Ez az állapot aztán el is tart is néhány napot, jobb esetben hetet. Ezután következne a fedett csarnokokban a tréning: róni a köröket egyre szaporábban, hogy utolérjük a sportágban a nagyvilágot. A kínaiak, koreaiak ezt napjában többször megteszik. Az ám, csakhogy fedett műjégpályánk alig néhány van. Ez az ügyes rövid pályás, csupa kanyarrohanás úgy lett kitalálva, hogy egy jégkorong küzdőtere körül már tusakodhatnak a versenyzők - ámde nálunk jégkorongpálya sincs elég. Nagy, kimért pálya egyetlenegy, a Városligetben, a kisebbek mindegyikén a hokisok ütögetik a pakkot reggeltől estig, korosztályonként percre pontosan beosztva, ami érthető is, hiszen az ő meccsükre tódul a közönség.
{p}
A rövid pályás gyorskorisok így hát elindulnak edzeni Szlovákiába, Érsekújváron vagy Ausztriában, néha Pécsett gyakorolnak, olykor valamelyik pesti pályára is beférnek, nyaranta viszont görkorcsolyát kötnek, és köröznek, köröznek rendületlenül. Aztán rajthoz állnak a világversenyeken, mint a "nagyok" - és nem vallanak szégyent: Darázs Péter a torinói Európa-bajnokságon nyolcadik lett, Huszár Erika a hét végi versenyen tizedik. Versenyzőink most a világbajnokságra készülnek, merthogy, természetesen, ott is elindulunk.
Csak arra vagyok kíváncsi, egy ilyen hányatott sorsú sportághoz miként lehet híveket toborozni? A jászberényi Darázs István, a verseny szervezője maga is elgondolkozott rajta, pedig neki már igazán vágnia kellene a választ, hiszen fia-lánya ezt a sportágat műveli. Kiderült, hogy Peti akkor kapott kedvet a csúszkáláshoz, amikor még volt műjégpálya a városban és a Lehel hokisai, Kercsó Csaba irányításával öt-hatezer tomboló néző előtt játszottak a Fradival, Újpesttel. Azóta nincs pálya, nincs csapat, de Peti és Darázs Rózsa, Huszár Erika, Attila és Ágnes, Farkas Éva, Nagy Mariann megmaradt. Amikor Darázs Péter az első érmet hazavitte, a húga, Rózsa a saját nyakába akasztotta, és közölte, neki is kell ilyen... Hát valahogy így. Ehhez persze kellett egy fanatikus edző, aki Jászberényben Belovai József személyében adva volt. Aztán az országos szövetségben is akadt egy támogató, Martos György, az egykori versenyző (ő ma a szövetség alelnöke). A válogatottban a 25 esztendős Knoch Balázs a rangidős, olimpiát is megjárt "veterán", tőle tanulnak a többiek.
Az "egyszer volt" műjégpálya olyan mély nyomot hagyott a Jászságban, hogy most Berényben meghökkentően bátor programmal álltak elő a rövid pályások. Olyan sportiskolás rendszert álmodtak Darázsék és Belovaiék, amelyben a sportolók a gyakorló általános iskolától kezdve a tanárképző főiskoláig tanulhatnának, miközben rendszeresen versenyeznek, mi több, a diploma mellé egy edzői oklevelet is szerezhetnek azok, akik a sportágat trénerként kívánják segíteni. Ehhez persze kellene egy műjégpálya, sok-sok pénz és legalább annyi ambíció, amennyi a sportág jelenlegi pártolóiba szorult. Így talán beérhetne és zamatos is lehetne az a bizonyos magyar narancs.