Világjárók, ha találkoznak

Most ismét jó kosárlabdacsapatot sikerült összeverbuválni a világ minden tájáról. Igaz, ez azzal jár, hogy egy-egy időkérés során a kispadnál olyan a hangzavar, mint ha Bábel tornyának építői tartanának brigádgyűlést. Sok szurkolót bizony ez a "nemzetköziség" idegenít el a sportágtól, de mit tegyünk, ha a litvánok, szerbek, oroszok, amerikaiak vannak ott az olimpiákon...

A hallgatag vilniusi
Andrius Jurkunas Litvániából érkezett. Ha városa nevét hallja az ember, azonnal a világhírű csapat, a Zalgiris Kaunas ugrik be. Joggal, hiszen a hallgatag Andrius gyerek is ott kezdte pályafutását, hétéves korában. Édesapja röplabdázott, ami a Szovjetunióban olyan kötelező volt, mint a katonai szolgálat. Minden bizonnyal Sztálin szépirodalmi munkásságának koronája volt az alábbi merész kép: "Az lesz a kommunizmus, ha komszomolista lányok röplabdáznak a Kaukázus csúcsán!"
Az Andrius gyerek mindennek ellenére inkább kosárlabdázott. Természetesen a Kaunas Zalgirisben. Aztán az élete vett egy merész fordulatot: néhány angol szóval a tarsolyában kiment Amerikába, ahol elvégezte a középiskolát. A nyelvi nehézségeken a kosárlabda segítette át. Az egyetemet már jó nevű játékosként kezdte el, és alapembere volt a Cleanstone csapatának. Kész emberként érkezett haza Vilniusba, táskájában egy sportmenedzseri diplomával, no meg jó néhány végigküzdött NBA-mérkőzéssel. Hát persze, hogy azonnal szerződés várta a Kaunas csapatánál. Aztán elkezdődött a világjárás kora: Németországban, Izraelben, Lengyelországban pattogtatott, majd 2006 januárjában került Szolnokra.
Hogy milyen ma Vilnius? Sajnálja, de Andrius nem szolgálhat naprakész információval. A városa akkoriban kezdett rohamosan fejlődni, amikor ő 17 évesen nekivágott a nagyvilágnak, s azóta csak napokat, legfeljebb hónapokat töltött otthon. Most harmincéves, feleségével Szolnokon él, itt kapta az első rugdalódzót az egyéves kislánya is. Hogy mit hoz a jövő? Játszik, ameddig úgy látja, hogy hasznára van a mindenkori csapatának, aztán majd meglátja... Ebben benne rejlik az is, hogy talán szülőhazáján kívül kamatoztatja diplomáját. Ami Szolnokot illeti - és ezt udvariaskodás nélkül állítja -, nagyszerű hely a számára. A központban van a lakásuk, közel a bolt, nem rohan velük a világ, a szurkolók pedig minden bizonnyal a leglelkesebbek az egész ligában. Izraelben ragadta magával a játék a szolnokihoz hasonlóan a drukkereket, de Lengyelországban megesett, hogy 200 néző előtt léptek parkettre.
A külföldiek 21-én hazautaznak, de a szilvesztert már Szolnokon töltik. Az ünnepet a Jurkunas família a feleség családjával együtt üli, a karácsonyfa alatt ott lesznek az ajándékok - mert a szokások ugyanolyanok, mint nálunk. Csak éppen a kosárlabda egy kicsit más...

A mama kedvence
Thomas Kelley játékáról tavaly írtam lelkendező sorokat. Idézem, mert most sem tudnék mást: "Thomas játékában benne van a gyapotszedő ősök minden furfangja, Louis Armstrong muzsikája, Eddie Murphy humora. Azt is el tudom képzelni, hogy felugrik, és a gyűrűből kiemel egy piros szemű, fehér nyuszit. A két büntető közül az egyiket kihagyja, mert az olyan ciki, megtanulható dolog. Márpedig ő nem egy stréber, hanem egyszerű, kétkezi zseni. Jazzt játszik a pályán, amit kétszer nem lehet ugyanúgy előadni. Én meg otthon leveszem a polcról a Däniken-könyvet..."
- Nem jó, nem jó, nem jó - mondja szemérmesen tiltakozva, mikor élőszóban is elmondom a fentieket. Már hogy "nem jó" játékos ő... Hogy akkor milyen? "Kicsit jó..." Ezzel a magyar szókincsének nagyjából a végére is értünk. De hát nem nyelvórára ültünk össze, hanem azért, hogy megtudjam, honnan is érkezett ez a kedves, színes bőrű fiú, és kik várják otthon, a karácsonyi ünnepen? A szavai nyomán peregni kezd egy amerikai film-sztereotípia: a Michigan állambeli Grand Rapidsben, a park szélén, egy lebetonozott kosárlabdapályán fekete bőrű srácok pattogtatják naphosszat a kosárlabdát. A magas kerítésen kívülről irigykedve nézik őket azok, akiket nem vesznek be a játékba. A kis Thomast mindig beveszik... Pedig a pályája nem úgy indult, hogy a palánk alatt lesz sztár. Ugyan az édesanyja kosarazott, ám a srác, az egy szem kedvenc az amerikai focihoz vonzódott. De ez a félreértés hamar tisztázódott. Ahogy Esterházy Péter írja a fociról, volt az iskola, hogy utána aztán lehessen - nem, nem focizni: kosarazni. A karriere csúcsa az volt, amikor a michigani egyetem csapatával négyes döntőt játszottak. Hosszasan magyarázza a bajnokságok követhetetlen rendszerét, de megköszönöm és elhárítom, cserében én sem mondom el neki, melyik osztályban szerepel Törökszentmiklós focigárdája.
A barátok az egyetemi pályáról szétszóródtak, volt, aki az NBA-ban folytatta. Neki ez nem sikerült, kellett volna hozzá néhány centi és pár kiló. Egyesek Európa felé vették az irányt, s ő velük tartott. Édesapjáról nem ejt szót, egyedülálló, s mivel testvérei sincsenek, ő úgymond "anyuci gyermeke". Hát persze, hogy naponta hívják egymást telefonon, és Thomas rendszeresen hazautalja a pénzét. Aztán ott a nagymama, akinek szintén szeme fénye az unoka. Hogy meddig akar még játszani? Most harmincéves, neki a játék életforma, nem munka s nem is szórakozás, hanem lételem. Lehet, hogy majd egyszer ott paszszolgat az unokájával a Grand Rapids-i pálya bitumenjén. Karácsonykor otthon ünnepelnek a mamával, valami jó illatú parfümmel, neszesszerrel lepi meg, ahogy az egy jó gyerekhez illik...
Szolnok? Minden oké. Csend van, nyugalom, sokat lehet relaxálni. Márpedig egy-egy vérfagyasztó derbi után van mit kipihenni.
Nézem a pályán a két szép szál legényt, Andriust és Thomast. Az egyik hirtelenszőke, északi típus, a másik barna bőrű, mindenben ellentéte a litvánnak. Húsz évvel ezelőtt az apák talán a NATO és a Varsói Szerződés célkeresztjében méregették egymást. Most a fiúk megszakadnak egymásért.
Egyébiránt karácsony a békesség ünnepe!