Nyírbélteki tehén-KRESZ

A nyírségi település azon kevés magyar falu közé tartozik, ahol még viszonylag sok a jószág: több mint száz. Ma már Szabolcsban is vannak tájak, ahol húsz faluban összesen nincs ennyi, a Dunántúl egyes vidékein pedig lassan elérjük azt, mint Svájcban: az iskolás gyermekek többsége a híres csokoládépapír színe alapján meg van győződve róla, hogy a tehén - lila.
A nyírbélteki gyermek, hál' Istennek, még nem tart itt, de a helyi gazdák elvakult támadásként élik meg a büntetést. Nem fizetnek - és a végsőkig kitartanak.
- Hogyne forrna az epénk! - mondja elszántan az egyik tehéntartó gazda, Dudzsák Sándor. - Hiszen az életünkről van szó. Ha most engedünk, holnap már az utcára se hajthatjuk ki a teheneinket. Holnapután pedig a saját portánkról is kitiltanak bennünket.
Dudzsák Sándor bent lakik a falu közepén, mindjárt a görög katolikus templommal szemben. Keskeny, de hosszan elnyúló portáján Zetor, szekér, két mérges kutya és egy játékosan ugráló kisborjú. A gazda a kivénhedt traktorát szereli éppen, de amikor megtudja, hogy a tehenek miatt jöttünk, azonnal otthagyja a gépet, s az istállókhoz tessékel bennünket. Csak néhány borjú álldogál bennük.
- Ezekből élünk - áll meg az ajtóban a gazdájuk. - A tej már nem kell senkinek, a borjakkal itatjuk fel meg a malacokkal. A csarnok is bezárt, mert a tejiparnak nem éri meg fenntartani. Hiába van nálunk a legtöbb tehén, nálam például tíz, nem érdekelte őket. Most meg az önkormányzat is kekeckedik. Azt mondják, a tehenek összepiszkítják, összetapossák az utcákat és a főtér parkját. De ez csak olcsó kifogás. Meg akarnak semmisíteni bennünket. Nem mondom én, hogy egy-két lepényt el nem ejtenek szerencsétlen marhák, de hát falun vagyunk, nem valami püspöki székhelyen!
A bélteki jószágtartóknak az fáj a legjobban, hogy a képviselő-testület döntése nyomán március óta sokkal körülményesebb kihajtani a teheneket a legelőre. Mint mondják, majdhogynem lehetetlen betartani a testület által kijelölt útvonalat, s némi éllel a hangjukban kérdik: ha egyik utcában potyogtathat a tehén, a másikban miért nem?
Ezt kérdik a Dudzsákék szomszédságában lakó Kujbus Ferencék is. Pontosabban most csak az asszony, mert a férj odavan az egyik barátjával a határ túloldalán, Romániában, a margittai vásárban. Lószerszámért mentek, mert ott az is sokkal olcsóbb. A Kujbus-portán is sok a jószág, mint Dudzsák Sándornál. Hat tehén, tíz borjú és egy olyan pompás kiscsikó, hogy már kiállításra lehetne vinni.
- Pedig nagyon gyengének született - tesz felé egy bizonytalan simogató mozdulatot Kujbusné, aztán meggondolja magát, mert a nagy bikaborjak mellett megtanulta, a szeretet az ólban nem mindig talál viszonzásra. Hagyjuk is a csikót meg az anyját, s a borjúistállók felé vesszük az utunkat. Ne gondoljunk azonban valami fényes, betongerendás épületekre. Inkább tűnnek egyszerű nyári szállásnak - ám a borjak gyönyörűek bennük! Egyiküket-másikukat már nyugodtan el lehetne adni, de még tartják őket. Felhizlalják hét-nyolc mázsára, akkor háromszázezer forintot is kaphatnak értük.
Ne irigyeljük tőlük! Ez kétéves folyamat, s addig az csak viszi, viszi a pénzt, a takarmányt.
- A munkát már nem is számoljuk - legyint az időközben hazaérkezett Kujbus Ferenc. - A jószágok mellett a bérelt területekkel együtt egyébként huszonhat hektáron gazdálkodunk, de ott is majdnem minden a jószágok javát szolgálja. Úgyhogy derült égből villámcsapásként ért bennünket az önkormányzati rendelet. Először nem is akartuk elhinni. De én már nem is merem kiengedni a marhákat a legelőre, nehogy kiróják a büntetést. Inkább kivárom a végét, előbb-utóbb csak megjön a józan eszük.
A tehenes gazdák a napokban egy petíciót fogalmaztak meg, sürgetve a képviselő-testületet az eredeti állapotok visszaállítására. Pár nappal később az meg is tárgyalta. A falu jegyzője, Kertész Gáborné kedvező hírekről tud beszámolni.
- A testület állásfoglalása egyértelmű: a teheneknek szabad kijárást kell biztosítani a legelőre - mondja. - Most abban állapodtak meg, hogy a képviselők és a gazdák jelöltjeiből alakítanak egy bizottságot, az jelöl ki új útvonalat, amerre a tehenek kijárhatnak legelni. De továbbra is áll az ajánlatunk: az önkormányzat anyagi támogatásával a gazdák építhetnek egy nagy karámot, ahol egész nyáron kint tarthatják a jószágot. A képviselő-testület többsége szerint ez volna a legjobb megoldás. Nemcsak szerintük azonban. Sok más béltekinek is az a véleménye - vesz elő egy köteg levelet bizonyítékként -, hogy a házuk előtti bokrokat, virágokat igenis védje meg a tehenektől az önkormányzat. De, mondom, lassan vége a bonyodalmaknak: néhány napon belül egészen biztosan megszületik az egyezség.
A több mint hatvanhektáros önkormányzati legelő egyébként benyúlik a falu alá, és most szinte teljesen kihalt. Különben sem valami sok tehén legeli - elmúltak már sajnos azok az idők, amikor három-négyszáz fős csorda harapta a füvét -, alig negyven-negyvenöt, de most, a rendelet óta talán ha húsz-huszonöt jószág bóklászik rajta. Köztük a Dudzsák Sándor tehenei.
- Na, ezek az én báránykáim!- veregeti meg a hátukat, miután kiszálltunk az autóból. - Ha ők nem volnának, nem tudom, miből élne meg ez a néhány, még valahogy eltengődő jószágtartó gazda. A földből nem, azt elhihetik nekem. Nem tudom, a jószágból is meddig...