Fagy után pergetés

A szabolcsi akácerdők közül is a nyírparasznyai az egyik legismertebb. Bármerre nézünk, akác meg akác. Vaja és Parasznya között félúton valamikor virágzó tanyák álltak, ma csupán düledező házak maradtak belőlük. A porták többségét is felverte a gaz, párnak azonban van gazdája: a régi Bicskó-féle tanya kertjében például gondozott kis méhes, az öreg diófa árnyékában pedig idősebb asszony. Id. Lakatos Béláné nagyapjának tanyája volt ez, most fia, a Vaján élő ifjabb Lakatos Béla méhészkedik itt. Beszaladt valami edényért a faluba, az anyja pedig ábrándozik.

– Azon gondolkoztam, milyen szép élet volt itt egyszer – mutat körbe. – De mi már bent a faluban építkeztünk, s hogy meghaltak az öregek, elárvult minden. Még szerencse, hogy a fiunk elkezdett méhészkedni, azóta visszaköltözött megint az élet. Ez az év pedig ritka jól alakul. Hallja ezt a nagy zsongást? Dolgoznak a méhek!

Néhány hete errefele is mínusz hat-hét fokokat mértek, három-négy méter magasságig lefagyott minden. Az öreg diófa alsó harmada is megfeketedett, de az akácosok átvészelték a hideget. Pár napja jó eső öntözte a dombokat, most csend és meleg van, ideális méhészidő járja.

Ifjabbik Lakatos Béla harmincéves. Húszesztendősen szerette meg a méheket. A vajai önkormányzatnál sofőrként dolgozó fiatalember négy családdal kezdte, aztán felment negyvenhétig. Négy éve egyik szomszédjában összeszedtek a rovarok valamilyen betegséget, s harmincöt család elpusztult. Télen meg a nagy hideg viselte meg őket, így most tizenhat családja van. De azok egészségesek, így bizakodva várják a pergetést.

– Családonként úgy harminc kiló akácmézet várunk – mondja. – A vegyes virágmézet ki se fogjuk pergetni, mert ki tudja, milyen tél jön, legyen elég ennivalójuk majd a méheinknek. De most nem is a méz a fontos, pedig ezerforintos akácméz-átvételi árról is beszélnek, hanem a családok felerősítése.

A Nyírparasznyán kis mézcsomagoló üzem tervét dédelgető Szabó Ernő már az igazi profi méhészek közé tartozik, kétszáznegyven kaptárral járja az Alföldet. Most itthon van persze ő is, a méhcsaládok az erdőben dolgoznak. A gazda a faluban kaptárokat készít, de nem kell neki kétszer mondani, hogy menjünk dongónézőbe. Öreg méhészautójával kacskaringózunk az erdei utakon. Megtudom, hogy áprilistól októberig vándorol. Kezdi a Nagykunságban repcével, folytatja az akáccal, aztán jön a Kiskunság meg Baja környéke a napraforgóval és a selyemkóróval. A múlt évben borzasztó évet zárt ő is, az idén viszont…

– Majd a pergetéskor eldől, de ilyen szép akácvirágzást régen láttunk – állunk meg egy valóban gyönyörű akácligetben. – Valamikor itt sovány homokdombok voltak, de a privatizáció után majd mindenki erdőt telepített. A mi örömünkre, mert a nyírségi akácosoknak nincs párja. Mint ahogy a mézünknek se. Csak ára is lenne! – mondja, aztán sietünk vissza a benti kaptárokhoz, mert sok tekergésre nincs idő.