Ígéretes régi szőlők

A magyar szőlészek-borászok – másik tizenkét tagállam szakembereivel szövetkezve – egyöntetűen az elképzelés ellen foglalnak állást. A bizottság a kevesebb vegyszerhasználat, a hatékonyabb környezetvédelem jegyében tűzte ki célul az amerikai szőlőfajták részbeni engedélyezését, amelyeket a filoxéravész után telepítettek szerte Európában, mivel ellenállt ennek a pusztító kártevőnek. Ahogy a veszély elmúlt, úgy terjedtek a ma is közismert európai szőlőfajták és szorultak ki fokozatosan az amerikaiak. Nem véletlenül, hiszen jóval gyöngébb minőségű, érlelésre és hosszabb tárolásra alkalmatlan bort adtak. Az sem szólt mellettük, hogy bogyóikból az erjedés során mérgező metilalkohol is képződhetett, és sokak számára hatott kellemetlenül a boraikban is fellelhető pézsma- vagy rókaíz. Mára az is kiderült, hogy a filoxérának ellenállnak, de egyes gombabetegségeknek nem, így a telepítésük környezetvédelmi haszna legalábbis kétséges.

A felháborodás azonban mégsem volt haszontalan, mert így újra a középpontba kerültek a mára többnyire elfeledett régi magyar fajták, azzal a szándékkal, hogy inkább ezeket karoljuk fel, mint a direkt termőket. Annál is inkább, mert sokan gondolják úgy, hogy ezeknek az eredeti, helyi fajtáknak a borát, melyek kuriózumként hatnának, inkább vennék a külföldiek (vagy akár még mi magyarok is), mint a már jól ismert rizlingek, kékfrankosok stb. borát, amiket Európa-szerte termesztenek. Ennek jegyében került a képbe a csókaszőlő (vagy vadfekete), amely egykor általánosan termesztett volt nálunk. A szintén régi balafántról feljegyezték, hogy hajdan aszút is készítettek belőle, de a fehér gohér is nagy karriert futott be Tokaj-Hegyalján. A sárfehér is régről ismert fajtánk, miként a juhfark is, ez utóbbi napjainkban már egyre népszerűbb.

FOTÓ: AFP/LEEMAGE