• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Medencéből a repcetengerbe – Különleges aratási riportunk

Szerző: Szücs Gábor
VALAHA SZAKMÁNK CSÚCSA VOLT az aratási riport – bár talán jobb lenne inkább így: az ARATÁSI RIPORT –, azt csak a legkiválóbbak írhatták, hiszen a „sárga aranyról”, az „ország kenyeréről” volt abban szó. Nem véletlen, hogy lapunk 73 éves történetében is legalább 72 aratási riport olvasható, s csak azért nem 73, mert az első számunk már a betakarítás után: 1945. augusztus 29-én jelent meg. Hát akkor veselkedjünk neki a 73.-nak…

Szécsi Zoli – nemcsak a jó gazda szeme hizlalja a vetést
Fotó:
Üveges Zsolt

De még előtte nem állom meg, hogy ne adjak némi ízelítőt abból a 72-ből is. Például azt tudják, hogy 1946–47-ben internálással fenyegették azt, aki be merte kapcsolni az aratómasináját? Aminek oka az a sok tízezer nincstelen kézi kaszás, egykori cseléd, akinek egyetlen reménye az élelemhez, némi pénzhez jutáshoz az aratás volt. Valamivel később, 1949-ben már annak örültünk, hogy elmúlt az az idő, amikor a termést be kellett hordani az uraság magtárába; „az új kenyér azoknak jár, akik velünk izzadnak, velünk fáradnak és velünk építik az országot”!

Az ötvenes években – miközben csasztuskákat dalolva járták a földeket a hangulatfelelős népnevelők alkotta kultúrbrigádok – nem nagyon vicceltek az aratást szabotáló „zsíros gazdákkal”. Például egy kőröstarcsai kulák, bizonyos Molnár Sándor felgyújtotta a téeszcsé földjén learatott és keresztberakott gabonát, amiért rögtönítélő bíróság elé vitték, s még az aratás vége előtt felakasztották. De börtönt kapott az is, aki későn kezdte az aratást, s emiatt 12 százalékos szemveszteség keletkezett.

Erősen dicsértük 1957-ben a szocialista nagygazdaságok munkakörülményeit: „Míg nem is olyan régen a summások és a napszámosok tízezrei utolsó szalonnájukkal mentek a munkába, ma a gazdaság a földekre szállítja az ebédet. Gál Albert – egykori cseléd: Napi háromszori étkezés 8,50-ért olyan ellátást nyújt, hogy felnőtt létemre nem tudom mind megenni. Tegnap délben babgulyás, almás pite és cseresznye volt, este rántott hús, burgonya és saláta.”

A hatvanas években még tartott a vita, melyik a gyorsabb, a kézi vagy a gépi aratás, de mindannyiszor a szocializmus fölényét biztosító traktorok, arató- és cséplőgépek győzedelmeskedtek. Tíz évvel később pedig a tiszaörsi Petőfi Tsz főgépésze már így beszélt: „Ahogy tavaly, idén is 140 órás lesz az aratás. Holott alig húsz éve még hónapokban számoltunk, de úgy ám, hogy részt vett abban a tsz apraja-nagyja. Most meg alig venni észre, hogy aratunk…”

És egy remek történet az igazi műhelytitokról: azaz, hogyan is írjunk aratási riportot? Főhősünk a 25 éve elhunyt újságíró-legenda: Baróti Géza. (Olvasóink, ha máshonnan nem, hát a Szabó család című rádiójáték szerzőjeként emlékezhetnek rá.) Ennek megfelelően viselte méltósággal hírnevét, az olvasóktól kapott rangját, ezért fogadta méltatlankodva a visszautasíthatatlan kérést: tanítsa meg valamelyik főkáder lányát, hogyan kell aratási riportot írni. Baróti, az újságíró-fejedelem dühösen vágta be maga mögött a Volga ajtaját, s a hátul reszkető lánykához egy árva szót sem szólt. Amikor leértek valahová Csongrád megyébe, az egyik táblánál megállította a kocsit, letépett néhány érett kalászt, majd odaintette az aratógép vezetőjét: „Melyik téeszé ez a terület?”, aztán visszaült az autóba, és Pestig ismét hallgatott. Másnap reggel behívatta a lányt, elétette az aznapi Magyar Nemzetet, benne az egyoldalas aratási riportjával, és csak annyit mondott: így kell aratási riportot írni.

Akkor hát következzen az a bizonyos 73.

Nem véletlenül választottam Kömlőt, ezt a Bükkalján húzódó kicsiny települést riportunk színhelyéül. Hiszen a harmadik évezred elején járunk, így hát egy már megszületésekor is modernnek számító települést kerestem, még ha ez a modernség éppenséggel vagy 250 évvel ezelőtt köszöntött is rájuk. Történt ugyanis, hogy a parlagföld akkori ura, Eszterházy Károly egri püspök elrendelte, hogy az üres pusztát telepesekkel kell benépesíteni.

A hírre a környékről százvalahány szegény ember érkezett, akiknek Ulrich János, a püspök jószágigazgatója egymást derékszögben metsző, hosszában-széltében nyílegyenes utcasorokat mért ki, az elrendezés éppoly világos és egyszerű, akárha New Yorkban sétálnánk.

Választásom másik oka pedig az arató gazda személye.

Ő nem más, mint a háromszoros olimpiai és felsorolhatatlanul sokféle egyéb bajnok, vízilabdakapus-legenda: Szécsi Zoltán. Mert hát az volt eddig a megszokott, hogy ezek a kedves, némi zsiványságra mindig kapható, vízen járó óriások, a mindenféle doktorátusaik birtokában, inkább urbánus léleknek számítottak, míg az, hogy közülük Sydney, Athén, Peking hőse nekiálljon állatot tenyészteni, földet művelni, legalábbis szokatlannak mondható.

Zoli késik: Kaposváron lakik, Kömlőn gazdálkodik, ami testvérek között is jó 300 kilométerre van egymástól, a gyereket reggel Egerbe vitte a nagyihoz, közben még beugrik Nyíregyházára is – és még csak délelőtt tíz óra van. Sebaj, addig beülünk – hova máshova? – a kocsmába. Mégpedig a két helybéli kricsmi körül a Tofiba. Aki nem tudná, Tofi a helyi focicsapat aranylábú hátvédje volt, így hát nem véletlenül terelődik a szó a csehóban a Kömlő SC-re, amely jelenleg a megye kettőben vitézkedik: a bajnokságban a 15 induló között a megnyugtató 10. helyen végzett. Persze szó esik a település közelmúltjáról is. Az addig a falut eltartó Május 1. téeszt a rendszerváltással feldarabolták, s ahogy az megszokottnak mondható, a téesz 5300 hektárját széthordták.

Az új tulajdonosok némelyike adósságba került és elmenekült, másokból meg afféle helyi oligarcha lett… „A föld nem túl jó errefelé, pedig tombol benne az aranykorona – jegyzi meg fülig érő vigyorral a nagyfröccsébe bújó asztalszomszédom –, ezért aztán a napraforgó is olyan telefonos.” Telefonos – kérdem –, az mit jelent? „Hát, hogy az egyik szár a másiktól olyan távol van, akárha telefonon is hívhatnák egymást” – somolyog a fröccsös ember.

Na, de indulni kell, Zoli már a farmon vár bennünket.
(Bocsánat a Zolizásért, de még csak 40 lesz decemberben ez a két centi híján két méter magas, remek humorú, sodró lendületű fiatalember.)

A farmon jelenleg 55 tehén gondoskodik a tejellátásról: kétnaponta 700-750 liter tejet adnak cserébe a jó ellátásért, nő meg évente vagy 700 tonna istállótrágyát, ami a földek minőségét javítja. (Két Tibi nevű is akad közöttük – ami már csak azért is érdekes, mert tehén létükre kapták a Tibi nevet –, mindkettő óriásként magasodik ki a csapatból.)

– Egyelőre csak tejben utazunk, a sajthoz, vajhoz, túróhoz még nem értünk – szabadkozik Zoli, akitől már ekkor megtudom, hogy a legjobb, ha lehetőleg mindent helyben dolgoznak fel. – Minek vinnék ide-oda a repcemagot, az olaját akár itt is ki lehet préselni, ha pedig a megtermelt gabonával etetjük a szarvasmarhákat, akkor az a legjobban: „bőrbe töltve” értékesül.

Amúgy nagy nap ez a mai, hiszen most áll először munkába a mindössze egynapos, vadonatúj kombájn, amely máris az egyik káposztarepce-táblán szorgoskodik.

Míg odaérünk, azt is megtudom, hogy került egy vízilabdázó a kömlői határba.

– Az édesapám családjától örököltem 40 hektár szántót és még 3-4 hektár gyepes részt. Eszembe sem jutott, hogy megtartsam, egyértelmű volt, eladjuk. Aztán egy szép őszi napon kimentünk a feleségemmel már a vevőkkel együtt, sütött a nap, jöttek az őzek, a fácánok, a nyulak és a vaddisznók. Egymásra néztünk Vandával, s mindketten tudtuk, maradunk. Nem volt könnyű döntés, hiszen a földművelés nekem idegen terep: kiskoromban legfeljebb ha virágokat ültettünk, vagyis a gazdálkodási ismereteket a nulláról kellett kezdeni.

– És hogy halad?

– Először is sokat segített az internet: a „Gugli” nagyon okos… Aztán belevágtam a tanulásba: aranykalászos gazda lettem, utána mezőgazdasági technikus, most Kaposvárott végzem az agrárvidék-fejlesztési szakmérnökit. Lett egy gyakorlati mentorom is, Pista bácsi, aki helyi erő, tőle sokat tanultam a földművelésből.

Most már 150 hektáron dolgozunk, az itteni Natura terület elsősorban madárvédelmi feladatokat ró a helyi gazdákra. Például május 1-je előtt nem lehet kaszálni, az a lényeg, hogy minél több madár élőhelyét őrizzük meg. Van túzok, a „Gugliból” megtanultam: mi az a szalakóta, vagyis a kékcsóka, és rengeteg gyönyörű sas is él errefelé.

A repcetáblán dolgozik az új masina. Ez már a harmadik évezred: amikor megtelik a kombájn belseje, villogni kezd, mire az addig várakozó John Deere traktor odacammog utánfutójával, s kiüríti az aratógépet. Mondanom sem kell, hogy minden légkondicionált, hogy minden masinát lehet műholdról is irányítani – nem túlzás ekkora beruházás?

– Azt számoltam ki, hogy ehhez a területhez éppen a gazdaságosság határán van a kombájn ára. Ami egyébként 36 millió forint, ezt részletekben fizetem vissza, a béraratásért hektáronként elkérnek 25-30 ezer forintot is.

– És mi lesz a géppel, ha vége az aratásnak? Nem ácsorog túl sokat?

– Erről gondoskodik a vetésszerkezet. Az árpával már végeztünk, most a repce van soron, utána következik a háromféle őszi búza, aztán a napraforgó, végül a kukorica; ha minden jól megy, november, december is lesz, mire végzünk.

Miközben hallgatom a szakmérnöki magyarázatot, Zoli egyik táblától a másikig száguld.

– Ez a Pántlika, az a Mente, amott meg az Apród fajta – mutatja őket; úgy tűnik, személyesen ismer minden egyes búzakalászt. – Ami azt illeti, elég rossz állapotban voltak a földek, a talajjavítást baktériumtrágyával értem el, ma már én vagyok a Phylazonit talajjavító baktérium reklámarca – büszkélkedik.

Szólni kellene még a vízilabdáról is (lassan abbahagyja az aktív játékot, de marad a kaposvári csapatánál vezetőedzőnek), meg erről a többlaki életről (évente 80 ezer kilométert autókázik); a kérdésre, hogy hol is él, a válasz: az autóban. Meglepő szakértelemmel tárgyal bármiről, aminek köze van a gazdálkodáshoz, úgy tűnik, befogadta a falu.

Igaz, a Tofi kocsmáját még nem tudja, merre van, de sebaj, legközelebb majd megmutatom neki…



SZÜCS GÁBOR
RIPORTJA

ÜVEGES ZSOLT
FELVÉTELEI