Amiben jók vagyunk

Magyarországon 15 százalék körül volt a munkanélküliség, amikor a kedvezményes őstermelői adózási rendszert bevezették. Akkor úgy gondolták, nem baj, ha a mezőgazdasági önfoglalkoztatók nem fizetnek adót, csak ne kelljen nekik segélyt adni. Mára azonban komolyabb családi vállalkozások működnek úgy, hogy a megtermelt árut hat-nyolc családtag nevére szétírják. Évente negyvenötvenmillió forint értékű árualap képződik úgy, hogy teljesen jogszerűen egyetlen fillér adót sem kell fizetni utána.

Csakhogy ez legális felvásárlás esetén is problémát okoz. A nagy áruházláncok megkövetelik az áru nyomon követhetőségét. De például ha a DélkerTészen keresztül értékesítik, akkor az egyébként egységesen termelt, de hatnyolc néven futó árunak hat-nyolcszoros az adminisztrációja is. Ennél súlyosabb probléma, hogy az így adózó termelők nem tudnak fejleszteni. Az adót nem fizető őstermelő családtagok külön-külön nem hitelképesek, hiába bizonygatja a családfő, hogy ez valójában egyetlen családi termelési egység.

A 27 százalékos áfa a feketegazdaságot erősíti. Amelyik európai országban komoly kertészeti termelés folyik, mindenhol egy számjegyű a zöldség és a gyümölcs áfája. Az ekáer – az áruk szállításának előre bejelentése és követése az elektronikus rendszerben – javított az adózási fegyelmen, de a kisebb szállítmányokkal nem nehéz kijátszani. Ledó Ferenc szerint, ha levinnék 5 százalékra a zöldséggyümölcs áfáját, az évente 50-55 milliárd forint adóbevétel-kiesést okozna a költségvetésben. A másik oldalon azonban felgyorsulna a fejlődés, fejlesztések valósulnának meg, emelkedne a foglalkoztatás, ami növelné az adóbevételeket.

A tej esetében már a számok igazolják, hogy alacsonyabb áfa mellett növekedett az összes áfabevétel. A Nemzeti Agrárkamara szorgalmazza a zöldség-gyümölcs áfájának 5 százalékra csökkentését. Ledó Ferenc reméli, hogy ez legkésőbb 2021-re megvalósul.

Hogy miért nincs elég feldolgozóüzem, konzervgyár, „mirelitipari” cég? Részben azért, mert amelyek a rendszerváltás idején működtek és elsősorban a szovjet piacra szállítottak, tönkrementek. Egy részüket külföldiek vásárolták fel, akik valójában piacot vettek. Azóta viszont nincs határozott agrárpolitikai irányvonal, sok a bizonytalanság. A jól gépesíthető szántóföldi zöldségkultúrákban – mint a zöldborsó és a csemegekukorica – kiépült a megfelelő mélyfagyasztó kapacitás, ezekben Európa legnagyobb, illetve meghatározó termelői vagyunk.

A fejlett világ zöldség-gyümölcs fogyasztásában egyre kapósabb a friss áru. Ha valami terem a földkerekségen, azt be lehet hozni és frissen kínálni. A feldolgozott áru területén is átrendeződés zajlik a konzervipar irányából a fagyasztás felé. A mélyhűtőipar fejlesztése sokkal drágább, mint a konzervgyártásé. Túl kellene jutni a dilemmán, hogy azért nincs-e termelés, mert nincs feldolgozó, és viszont: azért nem épül-e korszerű feldolgozóipar, mert nem kapna elegendő árut? Ehhez meg kellene határozni a terményeket, amelyek előállításában versenyképesek vagyunk az európai piacon, s hosszabb távon is lesz hozzájuk elegendő munkaerő – és a jövőben erre koncentrálni.