Tárlatsáskák

Egy elegyes társaság tagjai külön-külön érkeztek, de "pogácsás" sietségük láttán nem nehéz kitalálni, ugyanazzal a céllal jöttek: hogy lakmározzanak. Az idős asszonyság például kényszeresen vigyorgott a megnyitóbeszéd alatt, s alig várta, hogy az előadó lekanyarítsa a mondatot. Aztán mindkét markában pogácsákat szorongatva húzódott félre a terem félreeső sarkába, s nagy élvezettel majszolt. Társa, egy szintén viszonylag jól öltözött "művészetbarát" hölgy nem tágított az asztal mellől, állt egy helyben - senki sem ismerte a vendégek közül -, s addig evett, amíg volt mit. A kompánia harmadik tagja, egy szakadt fickó, egyenest a borosüvegért nyúlt, a jókora pohár tartalmát úgy döntötte magába, mintha valami söntésben álldogálna. Közben persze a kiállított szobrokra rá se nézett, nagyjából ugyanannyit látott belőlük, mint két héttel ezelőtt az ugyanitt kiállított akvarellek világából.
- Kik ezek? - fordultam a galéria vezetőjéhez, hátha ő tudja.
- Régi ismerősök - mondta a direktor -, ők a műértők között a műevők, a műivók. Akkor is itt vannak, ha senki se hívja őket. Úgy tesznek, mintha a műélvezet miatt térnének be. Kezdetben gyanútlanok voltunk, még meg is hatódtunk, hogy rájuk mindig számíthatunk. De aztán rájöttünk, hogy a mi hívatlan vendégeink a pogácsákra, a gyümölcsöskosarakra és a borosüvegekre pályáznak. És miközben a megnyitó beszédet tartó szaktekintély a festészet vagy a szobrászat rejtelmes titkairól beszél, sáska módjára mindent bekebeleznek, zsebre raknak mihelyt odaszabadulnak a terítékhez.
A sáskák belaknak és hazamennek, jegyezte meg a galériás. Akad köztük, aki többre is vetemedik. Egy textilművész a képei mellé a kiállítás megnyitójára különleges selyempárnákat hozott - s egyiknek-másiknak lába kelt. Mit lehetett tenni? Semmit. Olykor a műtárgyak is kelendők.