Asszony tudja, hogy kell élni!

- Egyes épületekbe szívesen lépünk be, máshol már az első pillanatban sem érezzük jól magunkat. Ez mitől függ?
- Elsősorban attól, hogy van-e valamilyen nyílt vagy rejtett vonzódásunk a helyhez, ahol az épület áll. A föld tele van áramlásokkal, amelyeket nem látunk, hallunk, tapintunk, mégis érzékelünk. Minden helynek múltja van: történtek események vagy állt ott egy nagy fa. Ma ugyan már nyomát sem látjuk, mégis megérezzük. Ezt nevezik a hely szellemének. A jelenlegi globalizált világ mindent megtesz, hogy az emberből a megérző készségek eltűnjenek, és teljesen mindegy legyen, hol van. Pedig ha valaki nem olyan közegben és nem úgy él, ahogy kellene, akkor ez különféle betegségekig is elvezethet.
- Mit lehet ellene tenni?
- Egy építész akkor méltó feladatához, ha úgy hoz létre otthont, hogy táj és ember között harmonikus kapcsolat alakuljon ki. Erre kell törekedni, és akkor lehet, hogy sikerül. Családi házak tervezésekor például sohasem a férfit kérdezem, mert ez nem az ő dolga. Neki az anyagi és fizikai feltételek megteremtése a feladata. De hogy hogyan kell élni, azt az asszony tudja, a ház négy sarkából hármat ő tart. A férfival külön nem is állok szóba.
- És mit mond az asszony?
- Az esetek nagy részében rajzol egy napraforgót: közepén ő áll a gyerekekkel és a férjjel, a szirmokban pedig a különböző helyiségek, a konyha, a kamra és a hálószobák vannak. Mi hasonlít ehhez? Egy primitív, egyszerű parasztház! Ahol a pitvaron keresztül belépünk egy központi helyiségbe, az egyik irányba nyílik a tisztaszoba, a másikba egy másik szoba vagy a kamra. Ezekben az alaprajzokban a családi együttlét, az ünnepek és a mindennapok az épület centrumába kerülnek. Csak hát az én szövegemnek az a hibája, hogy családról beszélek, ahol gyerekek vannak. Sajnos ma Magyarországon már nem ez a helyzet. Sokan gyereket sem akarnak, és abban sem biztosak, hogy kitartanak a társuk mellett. Nekik nincs mit mondanom.
- Múltkor a rádióban egy húsz év körüli lány azt nyilatkozta, még nem gondolkodik házasságban, mert az nagyon komoly dolog, legalább öt évre szól...
- Ki tanította erre az ostobaságra?! A házasság és az élet szentségéről kellene tudni valamit! Na de hát erről én nem akarok a Szabad Földnek beszélni.
- Köztudott, milyen elítélő véleménnyel van a városi lakótelepekről. Mit szól az utóbbi években a gazdagabb falvak peremén kiépülő, amerikai típusú házakat tucatjával halmozó lakóparkokhoz?
- Ez csak a következménye annak, ami a vidékkel nem történt meg. Az emberek nem kapták vissza elvett vagyonukat, ezzel párhuzamosan két generációváltás következett be. A maga korabeliek már el sem tudják képzelni, mit jelent egy önellátó parasztgazdaság. Miért építene ma bárki hagyományos portát, gazdasági épületet? Nincs értelme. Épít inkább egy tízszer tízes kockaházat, amelyben ugyanúgy élhet, mint valaki a második emeleten.
- Ettől azért még jobban odafigyelhetnénk a hagyományainkra. Sok esetben a házvásárló külföldiek jobban megbecsülik a népi stílusjegyeket magukon viselő házakat, mint mi magunk...
- Mikor az egész élet, úgy, ahogy van, tradíciójával és jövőjével együtt bizonytalanná válik, akkor minden területen egy talajvesztett világ érvényesül. A németektől, franciáktól, belgáktól nem vettek el semmit. Náluk a régi házak becsülete közgazdasági, erkölcsi és esztétikai értelemben egyaránt változatlan. Ott nem szakadt meg generációk sora, az értelmes élet láncolata. Nálunk 1949-től nemcsak a tulajdonviszonyokban, de az emberek agyában és szívében is létrejött egy cezúra.
{p}
- Sokan ekkor verték le a parasztházak homlokzatának míves cirádáit, építették be fürdőszobával a tornácokat és cserélték nagyobbra a zsalugáteres ablakokat.
- Ez csak az egyik jelensége annak, hogyan vették el az emberek önbecsülését, történelmi tudatát, az elődök iránti tiszteletét és bizalmát. Mert ha hozzányúlhatok ilyen módon a nagyapám házához, az csak úgy lehet, hogy nem számít a nagyapám. Ez így van, még ha nem tudatos, akkor is.
- Ha jól tudom, ön már nagyapa.
- Mindhárom gyermekemtől van két-két unokám, sőt a legidősebb unokám megszülte a gyermekét, úgyhogy a nagyobbik fiam már nagyapa.
- Akkor ön dédapa is.
- Képzelje el! Vénségemre!
- Gratulálok! Egyébként pedig nehezen tudom elképzelni ebben a szerepben. Van aktív kapcsolata az unokákkal?
- Természetesen. Örvendek, ha látom őket. Aranyosak, normálisak, üdítőek az idióta felnőttekhez képest.
- Mégsem menekül a felnőttek világából. Nemrég múlt hetvenéves, és aktívan dolgozik. Miért?
- Úri jókedvemben.
- Kevesen mondhatják ezt el magukról.
- Így van. Most szokás szerint el lehetne kezdeni panaszkodni, hogy egy nyugdíjból nem lehet megélni, van egy csomó unoka, muszáj dolgozni. Lehetne hazudozni. De az ember nem azért dolgozik, mert áldozatos, hanem mert szereti csinálni. És nem dolgozik, ha nem szereti csinálni. Az összes többi mese.
- Mit tervez legszívesebben: templomot, középületet, családi házat?
- Nincs kedvenc. Az egyiket így kell, a másikat úgy.
- Kell hozzá ihlet, vagy bármikor tud dolgozni?
- A legjobb ihlet a határidő. A többi magánügy.
- Többen kérdezték, amikor önhöz készültem, hogy nem félek-e?
- Azt miért kéne?
- Mert szigorú ember hírében áll.
- Bizonyos emberekkel szemben, akik idétlenek, másképp viselkedem, mint magával. De nem vagyok szigorú, inkább türelmetlen a sok marhasággal szemben. Én a vidéki embereknek is azt mondom, nézzék meg, kinek a birtokában vannak a földek, miféle elkötelezettségei vannak a különböző kft.-knek, hogyan lehet megakadályozni, hogy ötvenéves bérletbe adják a földeket, és utána automatikusan tulajdonba kerüljenek. A beszéd ideje elmúlt. Fel kell ébredni, ezt az országot meg kell tudni tartani. Mindenki találja meg a módját, hogyan teszi. Na, ezeket írja majd le!